II. rész 8. fejezet

HONEY ALL THE TIME

 

1985. november 29. du. 4:26 La Cienega Blvd, West Hollywood
 

- Na? - kiabáltam a félig nyitva hagyott, erősen kopott fürdőszobaajtó felé, de nem voltam képes leemelni a szemem a hatalmasnak tűnő, színes tévéképernyőről - valami reklám ment egy idióta dalocskától kísérve, de így is kisgyerek módjára képedtem el ekkora tévé láttán. Szinte soha nem láttam ilyet azelőtt.
- Bazdmeg - hallottam egy halk szitkozódást válaszként, aztán az azt követő hangos zajra önkéntelenül is elnevettem magam. Michelle válogatott káromkodásokat mormogva magában összekaparta a fél polcot, amit valószínűleg sikerült levernie, aztán bizonytalanul méregetve a kezében lévő kis tárgyat megjelent a fürdőszoba ajtajában. - Nem tudom. Most így jó?
- Hát úgy csináltad, ahogy a dobozra van írva? - kaptam felé a fejem kiszakadva végre az óriástévé hipnózisából, mire Michelle halkan szipogva egyet megrántotta a vállát, és folytatta a kis cucc bámulását. Felhúzva magam elé a lábaimat átkaroltam őket, és a hűvöstől kissé megborzongva a térdemre támasztottam az államat. Talán így tél felé már Los Angelesben sem jó ötlet a rövidebbnél is rövidebb farmergatyában mászkálni.
- Ja - nézett fel egy pillanatra kócos hajzuhataga mögül, mire kérdőn felvonva a szemöldököm vártam, hogy akkor mégis mi pontosan a probléma. - Elvileg várni kell két percet. Faszom akar várni két percet, most akarom tudni.

- Csak várj két percet jó? - röhögtem el magam megint, aztán az ölembe rántottam magam mellől egyet az egész kanapét beterítő puha, bolyhos párnák közül. Michelle lakása nem volt csicsás, de a rózsaszín telefonból és párnákból, meg a puha szőnyegekből bárki láthatta, hogy egy csajé a kecó. - Sok múlik rajta.
- Kösz, hogy elkísértél - szólalt meg egy kis csend után Michelle, aztán bizonytalanul leült mellém a kanapéra, és idegesen dobolni kezdett a lábával. Már attól is kezdtem frusztrálva érezni magam, hogy csak néztem, ahogy folyamatosan tépelődik. Michelle újra szipogott párat, aztán fél kezével idegesen a hajába túrva felém emelte az arcát, és elhalkult. - Nem tudom, hogyan bírnám ezt a szart egyedül.
- Csak - nyúltam előre megelégelve a szüntelen lábodobolást, aztán lenyomva a térdét megállásra kényszerítettem, és a lehető legmegnyugtatóbb tekintettel a szemébe néztem. Tisztán látszott, hogy teljesen be van kattanva. - nyugi. Semmi kibaszott nagy baj nem történhet.
- Aha - bólintott egy gyorsat, mire levettem a kezem a lábáról, de nem győzött meg túlságosan arról, hogy fel is fogta, amit mondtam. Másodpercenként pillantgatott le a kezében lévő kis tárgyra, aztán egy kis idő után lábdobolás helyett a száját kezdte rágni türelmetlenül. Kicsit én is izgultam, és bár tényleg egyáltalán nem az én dolgom volt, mindenképpen támogatni szerettem volna valahogy Michelle-t. Nagyon látszott, hogy készül a hatalmas kibukásra - az esetleges pozitív eredmény esetén.
A ma délutánomat is csak a szokásos álláskereséssel és céltalan bolyongással töltöttem volna a Stripen, ha nem ront rám Michelle félőrült módjára, és kiabál rám, hogy azonnal kísérjem el a patikába terhességi tesztért. Őszintén szólva kicsit megijedtem, de persze, hogy azonnal pattantam, hogy vele menjek. Nemcsak mert fontos és komoly ügynek látszott, hanem mert rohadtul kíváncsi is voltam, hogy már megint mi történt vele. Két hétig nem is láttam, aztán amikor legközelebb találkozom vele, már lehet, hogy terhes. És természetesen kitől?
- Amúgy Axlnek kellett volna inkább szólnod helyettem - törtem meg újra a csendet, mivel a két perc csak nem akart lejárni, és Michelle kezdett egyre jobban bekattanni. Nem hagyhattam gondolkozni, mert csak még jobban felpörgette volna magát. Így is úgy kapta felém a fejét, mint egy űzött vad. - Mégis csak van köze hozzá.
- Dehogyis, hülye vagy? - rázta meg a fejét rögtön, mire felemelve magam mellől a távirányítót lehalkítottam a szuper-gigantikus-tévét, és Michelle felé fordulva vártam a magyarázatot. Frankón nem tudtam, mik voltak az indítékai, amikor hozzám fordult, és úgy általában egyébként az Axllel való kapcsolatát sem értettem teljesen. - Nem akarom, hogy magamra hagyjon. A többiekkel együtt.
- Dehogy hagynának magadra - vágtam közbe hitetlenül felröhögve, mire Michelle elhallgatott, aztán újra az ölébe pillantva most a körmét kezdte el idegesen rágni. - Szeretnek téged. Ráadásul Axl sem ekkora fasz.
- Ugyan, gondolod kellene neki egy terhes konc a nyakába? - rázta meg ismét a fejét, mire ziláltan össze-vissza meredező, festett szőke hajtincsei követték a feje mozdulatát - egész felsőtestét takarta a bőrdzsekije, mégis tisztán láttam, hogy a vállától kezdve az ujja hegyéig az egész karja remeg. - Aki aztán lepottyant neki egy kibaszott gyereket a semmiből? Utálna.
- Faszt - vágtam rá még mindig kiállva az igazamért, és tényleg nem csak azért, hogy kicsit Michelle-t is sikerüljön felderítenem - pontosan tudtam, hogy sem Axl, sem a srácok nem ilyenek. Michelle egyszerűen csak rosszul látta. Talán mert kisebb sokkhatás alatt volt, talán mert az önértékelése is megesett kissé, de én tudtam, hogy egyikük sem hagyná magára. Mondjuk az nyilvánvaló volt, hogy előbb neki kell meghoznia egy bizonyos döntést - hogy akarja-e egyáltalán azt a gyereket, vagy nem. - De előbb inkább várjuk meg, hogy mi lesz, jó?
- Letelt már a két perc? - eszmélt fel hirtelen Michelle, aztán a karórájára kapva a tekintetét elkerekedett szemekkel várta a sorsát. - Elfelejtettem nézni, mikor kezdődött, basszus, basszus, basszus!
- Bőven letelt - bólintottam felé, aztán izgatottan közelebb hajoltam kicsit, hogy én is lássam - Michelle a szemét és a tenyereit is összeszorítva szagatottan sóhajtott egy hatalmasat, aztán visszatartva a lélegzetét kinyitotta a szemét, és felemelte a kezében lévő tesztet. Szó szerint a torkomban dobogott a szívem egy pillanatra, aztán Michelle felém emelte a tekintetét, és szólásra nyitva a száját megtörte a csendet.
- Az egy csík mit jelent?
- Mutasd - röhögtem fel hangosan, mire Michelle szó nélkül a kezembe nyomta a tesztet. Egyetlen csík jelent meg rajta. Tényleg nulla közöm volt a dologhoz, mégis kissé fellélegeztem. - Ez... Nem vagy terhes.
- Tényleg? - kerekítette el a szemeit Michelle, mire újra felnevetve álltam a tekintetét, és szó nélkül bólogatva visszaadtam neki a terhességi tesztet. Nem volt terhes. Akármi is történt volna abban az esetben, sosem tudjuk meg. És jobb is így, sokkal, sokkal jobb. - Nem vagyok?
- Nem - ráztam meg a fejem, és még mindig nem bírtam röhögés nélkül állni a döbbenettől lefagyott tekintetet, ami egy pillanat múlva felfogva az imént közölt hírt felcsillant, és Michelle boldogan felvisítva azonnal a nyakamba ugrott. Kis híján megsüketültem az örömteli vijjogásától, de visszaölelve inkább csak vele együtt örültem. Legalább akkora ügyet csinált belőle, mintha a lottót nyerte volna meg. Bár az előbbi állapotára visszagondolva kicsit sem lepődtem meg, hogy enyhén szólva megkönnyebbült. - Oké, oké.
- Istenem, annyira örülök - engedett el abbahagyva az istentelen ujjongást, aztán elhajítva a terhességi tesztet a szoba túlsó felébe felpattant a kanapéról, és megkerülve azt a konyha felé indult. - Ezért most pezsgőt bontok.
- Van pezsgőd?
- Nincs, de sör is jó, nem? - torpant meg a konyhaajtóban egy pillanatra, mire felröhögve bólintottam egyet. Kicsit abszurd dolog azért ünnepelni, mert nem fog gyereket szülni. Bár még én is tudtam, ez milyen következményekkel járna - Michelle még mindig kiszámíthatatlanul kicsapongó volt, nagyon ritkán jelent meg, és akkor is vagy be volt állva valamitől, vagy fogalma sem volt, hol töltötte az előző pár napot, mert szó szerint egy pillanatra sem emlékezett belőle. Hiába volt pénzes az apja, mindet heroinra vagy kokóra költötte, a maradékot pedig egy az egyben lepasszolta a srácoknak, aztán újabb pár hétre tűnt el - elképzelhetetlen volt számomra, így hogy oldotta volna meg a gyerek kérdést. Szívesen vettem volna, ha kicsit gyakrabban láthatjuk Michelle-t, legalább csak azért, hogy biztonságban tudjuk - mert persze oké, egyikünk sem volt szent, de néha pár hosszabb hét után csak elkezdtem aggódni érte. Belegondolni is szar volt, hogy mi történhet vele, ha egyszer valamiért a kelleténél messzebbre megy. - Tessék.
- Kösz - kaptam el a levegőben a felém repülő sörös üveget, aztán Michelle felé nyújtva hagytam, hogy felbontsa a sörnyitóval, és a számhoz emelve azonnal lehúztam a tartalmának felét. Én sem voltam a legjobb formámban - egyáltalán nem ment jól a munkakeresés, és a tartalékainkból is kezdtünk Mike-kal komolyan kifogyni. Már megszámlálhatatlan órák óta nem jutottam még egy kis üveg sörhöz sem. És mivel már kaja is alig maradt a hűtőnkben, tényleg eljutottam arra a pontra, hogy komolyan nekiálljak munkát keresni - nem is értettem, miért megy olyan nehezen. Őszintén szólva a Stripen akárhová felvehettek volna - ezeknek a helyeknek a kilencvennyolc százaléka viszont sztriptízbár volt, amit alapból lepasszoltam. Soha nem lehetek annyira rossz helyzetben, hogy ez szóba jöjjön. - Te Michelle.
- Ha?
- Meséld már el, hogy mégis mi a franc történik veled meg Axllel - fordultam felé egy kissé gúnyos mosollyal az arcomon, mire Michelle felsóhajtva a szájához emelte a sörösüveget, és egy hatalmasat húzva belőle várt egy kicsit. Talán felkészült a dumálásra, vagy nem tudom. Mindenesetre muszáj volt mondania valamit, mert egyáltalán nem láttam tisztán a képet - nemhogy semmi részletet nem mondott el a gyógyszertár felé menet, de még akkor is csak idegesen maga elé mormogott, amikor konkrét kérdéseket tettem fel neki. Még egészen biztosan volt benne valami fű, vagy ilyesmi. Nem volt normális.
- Bassza meg.
- Muszáj - közöltem vele rávágva, mire Michelle a távirányítóért nyúlva egyszerűen kikapcsolta a színesen villogó tévét, aztán megfordulva bekapcsolta a mögötte lévő kisasztalon álló órás rádiót. Csak értetlenül ráncolva a szemöldökömet felnevettem, aztán megvártam, amíg felkészülve végre nagy levegőt vesz. Nem tudom, talán aláfestő zenét akart. Totál nem értettem azt a csajt.
- Jó, szóval.
- Igen?
- Azt ugye tudod, hogy eddig milyen faszságok történtek.
- Aha - bólintottam megerősítésképpen, aztán teljes testemmel felé fordulva, törökülésben vettem az ölembe még egy puha párnát, hogy legyen mit piszkálnom, amíg ő beszél.
- Na. Hát az van, hogy amióta ismerem, soha nem voltunk együtt rendesen. Max egy-két hétig. De tudod, mi van közben...
- Ja, sejtem - vontam fel a szemöldököm elvigyorodva, mire Michelle kissé frusztráltan bólintva folytatta. Pontosan tudtam, mire célzott - Axl és Michelle évekig csinálták ezt. Ha ritkán is találkoztak, mindig is jó barátok maradtak - de hogy a lényegre térjek, mondjuk úgy, hogy Axl folyamatosan húzogatta őt. Attól még persze nagyon jó barátok voltak, de ez nekik természetes lehetett, vagy nem is tudom. Nagyon, nagyon hosszú ideig ez volt az ő kapcsolatuk.
- Igen, na. Kábé egy hete baromira kiakadt rám, le is baszott, meg ordibált...
- Miért?
- Mit tudom én, akkor sem értettem már, de mindegy, kurvára összevesztünk, én meg egyébként éppen hozzád mentem volna - vigyorodott el felnézve a szoknyája szélének babrálásából, mire elnevettem magam. -, mert tökre kiborultam. Meg sírtam is, asszem. Kibaszottul be voltam állva, azt sem tudtam, hol laksz.
Újra felröhögve egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcom, mire Michelle is elnevette magát, aztán elhalkulva folytatta. Egyáltalán nem volt meglepő ez a része a sztorinak.
- Szóval csak itt baszakodtam körbe-körbe, aztán megint a Hollowayen voltam valahogy, és aztán nem emlékszem, aztán meg már bent voltam a srácoknál.
- A próbateremben?
- Ja. Szóval sötét volt, de mondom, mindegy, legalább egyedül vagyok, meg pia is biztos van valahol. Axl meg már elment onnan, vagy nem tudom. De full sötét volt, és tök egyedül voltam.
- És?
- És aztán kábé tíz perce ücsöröghettem ott, vagy fél órája, már nem is sírtam, csak megtaláltam Slash bourbonjét és azt ittam, és akkor berontott Axl, tiszta zilált volt, én meg csak annyit kérdeztem, hogy mit művelt, ő meg szó nélkül...
- Várj - szóltam közbe hirtelen, ahogy egy ismerős dallam ütötte meg a fülem a Michelle mögött lévő rádióból. Nagyon halk volt, de egy olyan riff hangzott fel, amire azonnal reagált az agyam, és felkapva a fejem Michelle-t is elhallgattattam.
- Mi va...
- Cssss - vágtam közbe újra idegesen, mire Michelle értetlenül bámulva próbálta kideríteni, mégis mi az isten ütött belém. Alig hallottam valamit. Én ismerem ezt a számot, az előbb hallottam. - Hangosítsd fel.
- Mi?
- Michelle, bazdmeg, a rádiót - lendültem inkább én magam a kisasztal felé, de Michelle közben felfogva, amit mondtam, egyszerűen maga mögé nyúlt, és egy gyors mozdulattal feltekerte a hangerőt. Ahogy pillanatról pillanatra egyre tisztábban hallható lett a zene, úgy kerekedett el a szemem, és a másodperc aprónyi kis töredékrésze alatt felismerve a helyzetet hökkentem meg - egy pillanatig még a levegő is bennem rekedt.
- Ez...
- Ez a Welcome to the Jungle - vágtam rá hitetlenül elvigyorodva, mire Michelle hozzám hasonlóan meglepődve a szája elé kapta a kezét, aztán felröhögve figyelte, ahogy egy pillanat múlva az ölemben lévő párnákat a földre ejtve felpattanok, és a földre vágódva letérdelek a halványrózsaszín telefon elé. Azonnal villámgyorsasággal kezdtem tárcsázni, és a kagylót a vállammal a fülemhez szorítva még jobban feltekertem a rádió hangerejét - megállás nélkül vigyorogtam, és izgatottságomban olyan erősen vert a szívem, mintha legalább egy saját számomat hallottam volna éppen a rádióból szólni. - Mi lesz már, bazdmeg?
- Kit hívsz?
- A hollowayit - feleltem türelmetlenül kopogva az ujjaimmal a kisasztalon, miközben a fülemhez szorított kagylóból szóló hang már a harmadik kicsengést jelezte. Gyorsnak kellett lennem, ha azt akartam, hogy ők is hallják - csak kábé öt percig volt rá esélyük, és ebből fél már el is ment. Még egy kicsengés. Már háromnegyed perc. - De basznak felvenni.
- Biztos ott vannak? Lehet, hogy már elindultak a Stripre.
- Még csak negyed öt van - röhögtem el magam a fehérre meszelt falon lógó színes faliórára pillantva, aztán hirtelen abbamaradt a kicsengés, és Steven nevetése hangzott fel a kagylóból.
- Tessék, Adler.
- Kapcsold be a KROQ-t - vágtam rá kissé talán túl határozottan a nagy lelkesedéstől, mire Steven egy pillanat alatt elhallgatott a vonal másik végén, aztán egy kisebb hatásszünet után újra megszólalt.
- Mi?
- Kapcsold be a rádiót, Steve.
- Kivel beszélek? - röhögte el magát megint, mire a háttérben felhangzott Slash nevetése is, én meg türelmetlenül összenéztem a körmét rágó Michelle-lel, mire ő is elnevette magát.
- Zoe vagyok, baszod, kapcsold be a kurva rádiót.
- Minek? - kérdezett vissza azonnal, mire idegesen lesütöttem a szemem. Eszembe sem jutott, hogy megmondjam az okát, csak annyit kértem, hogy csinálja, amit mondok. De persze ez teljesíthetetlen volt. Közben amúgy ott ordított mellettem a Welcome to the Jungle, de egyáltalán nem tűnt fel neki.
- Steven...
- Jó, jó, csinálom - vágta rá azonnal a hangsúlyom hallatán, aztán újabb pár pillanatnyi hatásszünet következett. - Hol a rádió?
- Bassza meg - röhögtem el magam megelégelve az egészet, aztán lecsaptam a kagylót, és villámgyorsan felpattanva magamra kaptam a szőnyegre hajított bőrdzsekimet. Michelle szórakozottan iszogatott a kezében lévő sörösüvegből, aztán szó nélkül nevetgélve magában figyelte, ahogy a lakásajtóhoz ugrok. Szó szerint negyven másodpercre volt a próbaterem Michelle lakásától - ha más nem segít, akkor odamegyek. - Bocsi, Mich, Steve egy fasz.
- Ugyan - röhögte el magát Michelle intve, mire elmosolyodva lenyomtam az ajtó kilincsét, és már kint is voltam a folyosón, amikor még Michelle utánam kiáltott. - Este!
- Este - kiáltottam vissza vigyorogva, aztán bevágtam magam mögött az ajtót, és a másodperc töredékrészére megtorpantam, hogy erőt gyűjtsek az azután következő hatalmas rohanáshoz.
Ész nélkül csattogtam le a lépcsőházban a harmadikról, aztán a Welcome to the Jungle fejemben ragadt dallamát dúdolva megkapaszkodtam a korlátban, és hatalmas lendülettel bevettem a kanyart az utolsó fordulóban. Kirontottam az utcára, és a lábaim már szinte maguktól lendültek futásra a Holloway felé. Még jócskán az ég tetején járt a nap - igazi Los Angeles-i verőfényes napsütéses délután lett volna az aznapi, ha nem árnyékol be mindent pár csúnya, sötétszürke esőfelhő. Meleg és fülledt idő volt, ami nem igazán segített rajtam, miután már az első másodpercben kivert a víz az eszeveszett rohanás miatt - de körülbelül húsz másodpercnyire voltam a próbateremtől, úgyhogy kitartóan kerülgettem a főút felé egyre sűrűsödő tömeget, aztán egy villanypóznában megkapaszkodva lekanyarodtam a La Cienega bulvárról, és azzal a lendülettel majdnem fel is löktem egy farmerdzsekis csávót, aki nem tűnt teljesen józannak. A tornacipőm hangos csattogása és a bőrdzsekimen lógó kitűzők fémes zaja még a Holloway utcazaján túl is tisztán hallatszott - rántottam egyet a vállamon, hogy megigazítsam a fél vállamról lecsúszott dzsekit, aztán hirtelen nullára megállva az ismerős próbaterem ajtajának vágódtam. Alig láttam valamit a hirtelen arcomba hulló hajzuhatagtól és levegőt is alig kaptam, de az utolsó erőmmel még berúgtam a terem ajtaját, aztán a felém forduló elcsodálkozó tekinteteket és a hirtelen csendet figyelmen kívül hagyva elindultam a célom felé. Tudtam, hogy hol van a srácok ócska rádiója, a múltkor Izzy elhajította valahová. És pontosan emlékszem, hogy hová.
- Hé, Zoe - röhögött fel a kanapén ücsörgő Slash mindkét kezét ártatlanul a magasba emelve, ahogy szó nélkül rávetettem magam, és rajta áthajolva a kanapé mögött kezdtem kotorászni. Itt kell lennie. - Ne Duff előtt, jó?
- Engem nem zavar - hallottam magam mögül a Slash mellett terpeszkedő Duff vigyorgós hangját, aztán egy pillanatra felháborodva kaptam hátra a fejem, amikor a keze a hajolgatásom miatt a rövidgatyámból előtűnő fenekemen csattant, és a többiek is hangosan felröhögtek. Minimum hasba térdeltem volna érte, de jelen pillanatban a rádió megtalálása okozta számomra a legnagyobb gondot.
- Mellesleg mi a francot csinálsz? - kérdezte meg a sarokban lévő matracon fetrengő Steven, mire ahogy megtapintottam a kezemmel a fal és a kanapé közé szorult kis szerkezetet, felcsillanó szemmel rántottam ki onnan, és válaszképpen a földre térdelve bekapcsoltam. Valami boldog-vidám pop szám üvöltött fel belőle, aztán azonnal tekergetni kezdtem, hogy megtaláljam a jó frekvenciát, de csak recsegést és alig hallható zenét hallottam mindenhol. Fogalmam sem volt, hol a KROQ. Arra a pár másodpercre csend telepedett a többiekre - igazság szerint azt sem tudtam, kik vannak egyáltalán a próbateremben, mert nem hogy nem figyeltem, de még körül sem néztem, amikor beléptem a helyiségbe. Nem is nagyon érdekelt, csak azzal voltam elfoglalva, hogy imádkozzak mindenért, ami szent, hogy megtaláljam a frekvenciát, még mielőtt vége a számnak.
- Ez az - kiáltottam fel kicsit talán túl lelkesen is, amikor a hangos recsegésen túl megütötte a fülemet a gitárszóló ismerős dallama, mire Steven is megsejtve valamit némán felült a sarokban - közelebb hajolva a jobb napokat is látott kis rádióhoz a lehető legpontosabban próbáltam meg eltalálni a jó frekvenciát. Aztán hirtelen kitisztult, és maximum hangerővel üvöltött fel a hangszórókból.
- Mi ez? - egyenesedett fel Slash is, aztán elképedve leengedte a kezében lévő sörösüveget, és kisimította az arcából az elé lógó hajtincseket. A sarkamra ülve felnevettem, és hihetetlen boldogan vert a szívem, már csak attól is, hogy egy ócska kis szerkezetből hallottam üvölteni a Welcome to the Jungle-t.
- KROQ.
- Tetszett nekik - vigyorodott el Duff is boldogan körbenézve a többieken, mire a dobok mögött füstöt fújó Izzy hangosan felnevetett, Steven pedig hihetetlen szélesen vigyorogva ütni kezdte a térdén az ütemet. Az erősítők mellett álló Axlre tévedt a tekintetem, aki némán mosolyogva fújt felém egy füstfelhőt - önkéntelenül is elvigyorodva álltam a tekintetét, és tényleg, komolyan boldognak éreztem magam. Hetekkel ezelőtt állítottam be Axllel és Marckal együtt a KROQ állomására a srácok demójával a kezemben, és miután már a recepción megpróbáltak minket elküldeni, velük együtt megvártam a tökéletes pillanatot a belógásra - mivel akkor kevés időnk volt a valószínűleg ránk vadászó biztonsági csávók miatt, végigrohantunk minden folyosón, hogy megtaláljuk Rodney Bingenheimer irodáját, aztán úgy estünk be az ajtaján, mint három elmebeteg. Rodney viszont jófejnek bizonyult, és Axl egy másodperc alatt lerendezte az ügyet - Rodney elfogadta a demót, de nem ígért semmi biztosat. Aztán kidobtak minket.
Ez pár hete történt, és azóta már majdhogynem megfeledkeztem a dologról - de sikerült. Los Angeles egyik leghallgatottabb rádiójából a Welcome to the Jungle üvöltött teljes hangerővel. Éppen hogy csak átfutott a fejemen a gondolat, hogy mennyien hallhatják ezt most, mégis boldogan vert a szívem - talán megtetszik nekik és a kocsijukban ülve feltekerik a hangerőt, vagy egy rakás papírmunka felett görnyedve felkapják a fejüket az unottságból, és azt gondolják "ez milyen szám?". Ezrek hallhatták és újabb ezrek ismerhették éppen meg a Guns N' Rosest - az egész csak őrült volt és elképesztően hihetetlen. Teljesen hihetetlen.
 

1985. november 29. du. 10:04 Rainbow Bar&Grill, Sunset Strip, West Hollywood
 

- Héé, Michelle, ne már - kiáltottam felé kicsit talán túl hangosan is, mire Michelle elröhögte magát, és az asztal körül felhangzó hangos elégedetlenkedés hatására megtorpant. Alig pár órája voltunk csak ott, ő pedig éppen a hatalmas ünneplésünk kellős közepén akart lelépni - sejtettem, hogy valamiért nincs nagyon bulizós kedvében, még kissé részegen is pontosan láttam, mégsem akartam, hogy egyedül maradjon a gondolataival. Talán beszélgetnie kellett volna valakivel, és ez a valaki Axl kellett volna legyen. De az istenért se tudtam volna rávenni, hogy beszéljen vele a mairól.
- Holnap dolgozom.
- Egyébként is, te hol dolgozol? - ráncolta a szemöldökét Slash értetlenül mellettem, szokásosan az asztal sarkánál terpeszkedve, mire Steven sült krumplival teletömött szájjal röhögte el magát, Michelle pedig fáradtan megrázta a fejét, és búcsúzásképpen intett. Tényleg nem akartam, hogy máris hazamenjen, de őszintén megvallva nem voltam már túlságosan ésszerű és józan az állapotomat tekintve.
- Szia, csajszi - kiáltott utána vidáman a Steven ölében vihogó, enyhén sok koktélt látott Stephanie, akit bár már nem először láttam a köreinkben, még mindig elég unszimpatikus látványnak bizonyult - valahogy nem illett a képbe a sok bőr- és farmerdzseki között a glitteres felsőjével, óriási, rózsaszín karikafülbevalójával és neon színektől virító szoknyájával. Fogalmam sem volt, mit esznek a srácok az ilyen lányokon, de volt pár visszatérő vendég közöttük. Steph is ilyen volt.
- Csá - nézett vissza Michelle értetlenül, aztán elkerekedett szemekkel dobott felénk egy sokat sejtető pillantást, mire a Slash túloldalán kivételesen csendben iszogató Adrianaval együtt felnevettem. Ugyanúgy hangzavar támadt az asztal körül, mindenki beszélt egyszerre mindenkivel, üvegek koccantak, mindent elborított a cigifüst - mégis összetalálkozott a tekintetem a velem szemben ücsörgő Axlével, aki tulajdonképpen oda sem figyelt szegény hozzá dumáló, seggrészeg Ronnie-ra. Egyetlen komoly pillantást váltottunk, egy pillanat múlva pedig szó nélkül felállt, és Ronra taposva kimászott az asztal mögül - aztán Michelle után indulva azonnal el is tűnt. Halványan elmosolyodva néztem a kezemben lévő üvegpohár aljára, aztán azzal a lendülettel vissza is köptem a vodka-szódát Slash egy újabb idióta megszólalása miatt. Tökéletesen felhőtlennek tűnt az az éjszaka - hihetetlen boldog voltam a srácok sikere és öröme miatt, és a Rainbow-ban összegyűlt társaság is egészen hatalmas, hangos és vidám volt. És akármennyi más gondom is volt éppen, mint pénz, munka, meg hasonlók, nem is érezhettem volna magam boldogabbnak.
Némán mosolyogva emeltem a fejem a szorosan mellettem ücsörgő punk felé - az asztal másik végében ülő Izzyvel beszélt éppen, és bár hallottam, mit mond, egy szót sem fogtam fel belőle. Egy pillanatra nyugalom öntött el, már csak attól is, hogy az arcát figyeltem. Homály fedett mindent körülöttünk a rengeteg füst és a halvány világítás miatt, mégis tisztán láttam a zöldes szempárt, az elé hulló kócos, szőke hajtincseit, az éles arccsontját és a tökéletes, tökéletes ajkait. Önkéntelenül is elvigyorodtam, ahogy megérezve magán a szüntelenül pásztázó tekintetemet Duff felém kapta a fejét, aztán értetlenül bámulva a szemembe végül elröhögte magát.
- Mi az?
- Semmi - vontam meg a vállam megállás nélkül vigyorogva, aztán lábaimat az ölébe emelve teljesen felé fordultam, mire Duff ismét elnevette magát, ujjai pedig gyorsan végigfutottak a fedetlen combomon.
- Örülsz nekünk?
- Igen, nagyon - bólintottam, ha lehet, az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcomon, mire Duff is elvigyorodott, aztán a nyakamat körülölelve szorosan magához ölelt, és a hajamat félresöpörve egy csókot nyomott az arcomra. Egy pillanatra lehunyva a szemem erősen átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem - elképesztően jó érzés volt, hogy bármikor magamhoz ölelhettem, amikor csak akartam. Még mindig kissé szokatlan volt, de hihetetlenül boldog voltam miatta - akármennyire is nem akartam volna, a szélesebbnél is szélesebb, elfojthatatlan mosoly ült az arcomon.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte Duff a hajamba dünnyögve, aztán elengedve szorításából fél kezét a derekamra csúsztatta. Elnevetve magam közelebb férkőztem hozzá, és a vállára hajtva a fejem egy újabb üveg, bontatlan sörért nyúltam - még alig kezdődött el az igazi ünneplés, az fáradtság kicsike jelét sem mutattam.
- Dehogyis, viccelsz? - kérdeztem vissza, mire Duff felröhögött, aztán szó nélkül intve Izzy felé kért egyet az előkerülő Marlborojából, a következő pillanatban pedig elkapta a felé repülő szálat a levegőben.
- Jó, de szólj, ha menjünk haza - felelte egyszerűen, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, nekem mégis újabb mosoly kúszott az arcomra - haza.
- Te, Zoe.
- Ha? - kaptam Slash felé a fejem, mire ő félresöpörte az arca elé lógó hajzuhatagot, és még attól a kevéske fénytől is hunyorogva folytatta.
- Mi történt Michelle-lel?
- Semmi - vágtam rá megvonva a vállam, mire Slash is rántott egyet a vállán, és beleivott a kezében lévő whiskys üvegbe. - Miért?
- Szomorú.
- Szomorú?
- Igen.
- Honnan veszed?
- Látom - vonta meg ismét a vállát, mire egy pillanatra elgondolkodva leengedtem a kezemben lévő üvegpoharat - tudtam, hogy Slash jobban ismeri Michelle-t akármelyikünknél, hiszen a hosszúnál is hosszabb évek óta ismerik egymást. És azt is tudtam, hogy Michelle megkönnyebbült, amiért nem terhes - de hogy emiatt szomorú legyen, az fel sem merült bennem. Pedig nyilvánvaló, hogy elgondolkodtatta a dolog, elvégre lehetett volna egy gyereke. Tényleg szomorú lenne?
- Csak... Nincs jó passzban - ráztam meg gyorsan a fejem választ adva a kérdésre, mire Slash némán bólintott, de láttam rajta - pontosan tudja, hogy történt valami. Még úgy is, hogy a második Jim Beames üvegét ürítette ki teljesen az este folyamán. Szerette Michelle-t és törődött vele, és tudta, ha történt valami.
Kezdtem kizökkenni a fesztelen, bulizós hangulatból, mert bár Ronnie hangosan ordibálva röhögtette éppen a többieket, és vidám hangzavar töltött be mindent, újra valóságos gondolatok fúrták be magukat a fejembe. Hülyén hangozhat, hiszen a valóságban éltünk, az utcai mocsokban, de egy ilyen aprócska dolog is, mint a terhesség gondolata, szürreálisan részimtő és túlságosan valóságos volt számomra. Még akkor is, ha nem közvetlenül velem történt. És nem ez volt az egyetlen kiábrándító pillanat az estében.
Felpillantva a hangosan nevető Duffra óvatosan végigsimítottam az ujjaimmal az arcán, aztán a tekintetem lassan tovább vándorolt a szemben ücsörgő Ronra. Seggrészeg volt. Izzy a cigijét a fogai közé szorítva röhögött fel éppen, és egy üvegpoharat forgatott maga előtt az asztallapon, aminek az alján maradt egy kevéske bor. Desi nem jött vele, mert dolgozott. Steven halványan mosolyogva bámulta a tőle pár centire lévő Stephanie arcát, aki halkan nevetve mondott éppen valamit, aztán gyors csókot lehelt Steve ajkaira. Slash hozzám hasonlóan elkomorult arccal csúszott le az ülésen, amíg majdnem teljesen az asztal alatt volt, és ott elcsendesedve iszogatott. Nevetve nyúltam az arca felé, aztán játékosan megpöcköltem a hajtincsei közül előtűnő orrát, mire elvigyorodva felém kapta a tekintetét. Csak mosolyogni akartam látni. A tekintetem végül a mellettem csendben ücsörgő Adrianara tévedt, aki egy üres üveg címkéjét kapargatta a körmével, és pár másodpercenként szinte önkéntelenül pillantott fel sandán az egymással nevetgélő Stevenre és Steph-re. Bár kivételesen órák óta egy szót sem szólt, nem láttam dühöt az arcán, sem féltékenységet - inkább szomorú volt. Legszívesebben hozzávágtam volna Stevenhez egy üveget, és ráordítottam volna, hogy "mi a fasz bajod van?!", de nem tettem. Nem értettem Steve és Adriana kapcsolatát, nem értettem, miért vesződnek ennyit egymással anélkül, hogy valami normális érzelmet mutatnának a másik felé. Nem értettem, így nem is akartam beleszólni. Egészen addig, amíg Adriana arca alig észrevehetően összerándult valami hirtelen rátörő érzéstől, aztán felpattanva átmászott az asztalon, és a dzsekiujját az arca elé emelve elviharzott.
Kisebb csend támadt az asztal körül, én pedig azonnal pattantam utána - még utoljára áthajolva az asztal fölött indulatosan fejbecsaptam Stevent, aztán figyelmen kívül hagyva a felháborodott "most meg mit csináltam?" megjegyzését átmásztam Duffon, és Adriana után siettem. Félresöpörve az arcomba hulló szőke hajtincseimet erőteljesen oldalba könyököltem pár embert a gyorsabb haladás érdekében, és a tömeg fölött elpillantva követtem Adriana siető alakját a rengeteg ember között. Az ajtóhoz érve felfogtam a csapódását a karommal, aztán szinte kiesve az éjszakai Sunset Strip hűvös és csípős levegőjére automatikusan összehúztam magam előtt a dzsekimet. A fal mellett földre rogyó Adrianat látva megtorpantam, aztán ahogy arcát a kezébe temette, csendben mellé léptem, és egy pillanatnyi habozás után leültem mellé a hideg betonra. Még csak tizenegy óra körül járhatott az idő, így az utca még bőven forgalmas és hangos volt - a bár előtt kisebb csoportokban cigiztek és ordibálták túl egymást az emberek, a kocsik hangos dudálással és fékcsikorgással száguldoztak a főúton, a járda viszont most bőrdzsekis, hangoskodó, üveggel dobálózó és cigifüsttel körülvett fiatalokkal volt tele. Már teljes sötétség fedett mindent, de a város még nagyban élt - vakító neonfények villogtak a bárok és üzletek felett, és mindent egyes előttünk elhaladó autó fényszórója refelktorként világított be mindent. Halkan sóhajtva fontam össze magam előtt a karjaimat, aztán egy pillanatig figyelve a hideg levegőben halványan látszódó kifújt levegőt Adriana felé fordítottam a fejem - némán ölelte körül a maga elé felhúzott térdeit, arcát pedig a bőrdzsekijébe temette. Nem láttam, hogy sír-e, úgyhogy türelmesen vártam, hogy megszólaljon.

- Miért csinálja ezt? - emelte fel a fejét végre, mire újra felé kaptam a tekintetem - a szemei könnyben áztak, és az arcán végigfolyva teljesen elmosták a fekete szemsminkjét. Soha, soha nem láttam még Adrianat sírni. Azt mondta, soha semmi nem ad okot arra, hogy sírjon, ő mindig csak jól érzi magát és ennyi.
- Steven egy fasz.
- Miért nem tud csak - folytatta sírós hangon, aztán egy pillanatra megtorpanva szagatottan sóhajtott egy hatalmasat. - kibaszottul szeretni? Miért kell a szemem előtt másokat kefélnie?
- Nézd, magától sosem fog leülni veled beszélgetni - kezdtem bele halkan, próbálva megnyugtatni Adrianat, amennyire csak lehet, mire ő szipogva hallgatott, a könnyei pedig megállás nélkül potyogtak a dzsekije ujjára. - Mondd meg neki, hogy mit akarsz, érted?
- De ha nem tudja magától, hogy vele akarok lenni, akkor ő nem akar engem - zokogott fel Adriana elkeseredve, mire szó nélkül átöleltem a vállát, hogy kicsit megnyugtassam. Fogalmam sem volt, hogy Steven szereti-e őt, de felesleges is lett volna olyan hülyeségekkel dobálózni, hogy "biztos szeret", meg "minden rendben lesz". Őszintén, Steven ugyanolyan faszfej volt, mint akármelyik másik srác, de egy nagyon is szerethető faszfej. Az egyetlen dolog, ami rájuk fért volna, az egy normális emberekhez méltó beszélgetés. Mert hogy köztük ilyen nem nagyon fordult elő. - Duff szeret téged. Tudom, mindenki tudja.
Némán simogattam tovább a karját, miközben a fejét a vállamnak döntötte - kicsit elcsendesedett, ahogy ezt mondta, nekem mégis erőset dobbant a szívem.
- Hallottam, hogy miket mond rólad, és tudom, hogy szeret. Steven sosem mondott rólam ilyeneket - szipogott újra, mire elfojtottam egy halvány mosolyt - akármennyire is együtt éreztem Adrianaval, már Duff gondolata is megmosolyogtatott. Az előttünk elhaladó emberek csapatjai egy pillanatig értetlenül pillantottak le ránk, aztán hamar túllépve a halkan síró és a vigyorát visszafojtó lány látványán folytatva a hangos baromkodást tovább is álltak.
- Milyeneket? - Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, akármennyire is meg akartam vigasztalni Adrianat - ő viszont végre halkan elnevetve magát felém emelte a fejét, aztán visszahajtotta a vállamra.
- Egyszer azt mondta, hogy örökké téged fog csak döngetni, amíg világ a világ.
- Romantikus - röhögtem el magam, mire Adriana is felnevetett, aztán halkan szipogva folytatta.
- Ja, hát seggrészeg volt - vigyorgott a főúton elszáguldó autókat bámulva - és végre nem potyogtak tovább a könnyei. - Egyszer azért lépett le hamarabb a Rainbowból, mert melléd akart feküdni, amíg még alszol, hogy veled ébredjen.
Szó nélkül elmosolyodva öleltem át fél karommal a magam elé felhúzott térdeimet, és még a késő esti hidegben is melegség járta át a mellkasomat.
- És egyszer amikor beszélt a srácokkal, hallottam, hogy azt mondja, te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha látott - mosolygott felém, aztán egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcáról, és fél tenyerével letörölte róla a könnyei miatt elfolyt fekete festéket. - Ha Steven mondott volna valaha is ilyeneket... Tudnám, és nem kéne itt baszakodnom.
Nem tudtam mit mondani. Nem akartam, hogy akármelyikünk is szomorú legyen, nem akartam, hogy ilyen valóságos dolgokról kelljen gondolkodnunk. Percekig azon kattogott az agyam, hogy mennyire nehéz minden körülöttünk, mi mégis úgy élünk, mintha ez lenne a legkönnyebb a világon. Egy terhességi teszt, egy veszekedés, sírás - semmi, mindennapos dolgok. Nem sokszor vettem észre, mennyire valóságos, amiben élünk, de egyszer-egyszer mégis elgondolkodtam rajta. Nem, nem szerettem elgondolkodni rajta.
Adriana nem vette észre a karomra vetődő árnyékot, én viszont felé kaptam a fejem - Stevenére emeltem a tekintetem, aztán akaratlanul is elfojtottam egy mosolyt. Frusztráltan toporgott egy másodpercig, aztán elpöckölte a kezében lévő, elszívott cigicsikket, és közelebb lépett, mire elengedve Adrianat feltápászkodtam a koszos földről. Szorosan Steven előtt megállva megragadtam a pólója nyakát, és közel húztam magamhoz - egy szót sem szóltam, mégis elég volt csak mélyen a szemébe néznem ahhoz, hogy megértessem vele: most kell okosnak lennie.
- Oké - felelt halkan a kimondatlan kijelentésemre, aztán a vállam fölött a földön szipogó Adrianara pillantott. Elengedtem a pólóját, aztán egy félmosollyal az arcomon megkerültem, és utoljára még összeborzoltam gyorsan a feje tetején a kócos, szőke haját. És magukra hagytam őket.
Benyomtam a vállammal a Rainbow üvegajtaját, mire újra megcsapott a hangos kocsmazaj, a tömény cigifüst és az alkohol illata. Gondolkodás nélkül verekedtem keresztül magam a tömegen a legmesszebb sarokasztal felé nyomakodva - aztán hatalmas lendülettel vetettem magam az előttem feltűnő szőke punk karjaiba. Kissé hátratántorodva elkapott, aztán halkan felnevetve hagyta, hogy erősen magamhoz öleljem, és szó nélkül viszonozta. A lehetetlennél is erősebben szorítottam magamhoz, miközben fél kezével végigsimított a hajamon, aztán az államat megemelve maga felé fordította az arcom - mosolya láttán önkéntelenül is szélesen elvigyorodtam.
- Mi az?
- Szeretlek - mondtam olyan halkan, hogy a minket körülvevő zaj miatt szinte egyáltalán nem hallatszott - csak a számról olvashatta le, mit mondtam. A pillanat egy töredékrészéig rezzenéstelen arccal nézett a szemembe, aztán újra magához ölelve a hajamba temette az arcát, és a fülemhez hajolt.
- Szeretlek, Zoe.

 

__________

 

Drága Olvasók!

Hát őszintén szólva nem számítottam rá, hogy képes leszek kihagyni egy hónapot a következő résszel. KÉRLEK NE HARAGUDJATOK, NE UTÁLJATOK, SAJNÁLOM♥ Elég szerintem annyit mondanom, hogy ezért utálom a karácsonyt. Ennek ellenére remélem, még itt vagytok, ugyanolyan szívesen várok minden véleményt, mint eddig. Ti vagytok a legjobb olvasók, komolyan.
Puszi, Rose♥