II. rész 3. fejezet

CAN'T YOU SEE, I'M A BIT INSANE

1985. szeptember 23. de. 6:19 Robertson St, West Hollywood

- Mennyi pénzed van?

A polcokon sorakozó, elvileg olcsónak számító konzervkaják árain végigfuttatva a szemem inkább csak megráztam a fejem, és tehetetlenül a bőrdzsekim zsebébe süllyesztettem a kezem. Talán egy-két dolcsi ha volt benne - minden más kacaton kívül tehát tök üres volt.

- Hát... - vigyorodott el kínosan a mellettem magasodó Duff, aztán szintén a zsebébe túrva előkapart egy maréknyi aprót és egy egydollárost. Elröhögve magam néztem, ahogyan teljesen feleslegesen átszámolja az érméket, aztán szintén felnevetve visszavágja őket a dzsekije zsebébe. - Mondjuk két konzervre elég.

- Nálam is van egy kicsi, úgyhogy... - "minden mindegy" alapon megvonva a vállam leszedtem négy barackkompótos konzervet a polcról, és a mellettünk csendben nézelődő mintapolgár anyukák és nagymamák elcsodálkozó pillantását figyelembe sem véve diadalmasan felemeltem őket a levegőbe. - Ez a reggeli.

Duff röhögve, és - kissé meggyötörten a kialvatlanságtól - megdörzsölve a szemeit megragadta a karomat, és a szupermarket pénztárja felé húzott. Kora reggel volt, ráadásul hétköznap, mégis meglepően sokan voltak, akik már ilyenkor nagy bevásárlást tartottak. Persze egyikük sem nézett jó szemmel két bőrdzsekis, tépett hajú, szakadt ruhájú, piától és füves cigitől bűzölgő punkra - nem mintha ez akármelyikünket is zavarta volna. Duff ráhozva a frászt egy konzervatívan csendes öreg nénire velem együtt bevágódott az egyik kasszánál álló sorba, és fél tenyerével befogva a szám visszafojtotta a belőlem kitörő röhögést. Rázkódó vállakkal hagytam, amíg Duff egy kedves "mit nézel?" pillantással elintézte az elkerekedő szemekkel bámuló nénit. Már reggel fél hétkor sikerült felzaklatnunk a szupermarket nyugalmas és rendes népét.

- A többiek is biztos örülni fognak - engedett el Duff, mire megvonva a vállam előrébb léptem a pénztárnál álló sorral együtt. Biztos voltam benne, hogy már megint napok óta alig ettek normális kaját, és őszintén szólva ez sem volt egészen annak mondható.

- Most megint nem éheztek két napig - fűztem hozzá gúnyosan mosolyogva, mire Duff átölelve a vállamat elröhögte magát - nem is értem, hogy voltunk képesek nevetni, amikor szó szerint elkeserítő volt a dolog. Volt, hogy napokig éheztünk, aztán amikor valahonnan előkerült egy kis pénz - mint most a koncertről -, már azonnal el is fogyott mind kajára meg piára. A troubadourbeli buliért kapott pénz nem volt túl nagy összeg, mégis inkább tartottam otthon az ágy alatt - túlságosan is jó ismertem magamat.

- Kábé ma vacsorázunk majd először rendesen a Roxy óta - váltott át Duff csendes vigyorgásba, és kivéve a kezemből a négy konzervet hanyagul felpakolta őket a futószalagra. Felvonva a szemöldököm kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra - a srácok sosem beszéltek a piszkos anyagiakról, és főleg nem nyavalyogtak soha amiatt, hogy éheznének, pedig nagyon is komolyan meg voltak szorulva. Az élet akkor számukra egy célt szolgált: túlélni valahogy a következő koncertig. És ez nem vicc.

- Két dollár negyvennégy cent lesz - közölte élesen a pénztárgép mögött ülő, mogorva, vén szipirtyó, mire Duff felém fordulva némán grimaszolva kigúnyolta őt, aztán miután túlharsogva az üzletben uralkodó csendet hangosan felröhögtem, kivette a kezemből a felé nyújtott egydollárost, és a sajátjával összefogva lecsapta a pénztáros elé. Akármennyire is voltunk megszorulva, sosem volt olyan, hogy elveszítettük volna a humorunkat. Mindig viccesek voltunk, csak volt, hogy ezt rajtunk kívül mások nem értékelték.

Hatalmasat rúgva a levegőbe ugrottam ki a szupermarket önműködő üvegajtaján, aztán visszafojtva a vigyorgásomat a furcsa és elcsodálkozó tekintetek láttán oldalba löktem a mellettem röhögő Duffot, és lendületesen elindultam a Clark felé. Komolyan nem érdekelt a munkába induló emberek véleménye - a legtöbben őrültnek nézhettek a fejrázások és összeráncolt szemöldökök alapján. De per pillanat a mellettem röhögéstől botladozó punk volt az egyetlen, aki igazán érdekelt - vigyorogva néztem kicsit, ahogy egy gyors mozdulattal kisöpri az arcából a belehulló hajtincseket, és dob egyet a hátán lógó bőrdzsekin, aztán önkéntelenül is közelebb húzódva hozzá kivettem a kezéből két konzervet, hogy igazságosak legyünk. Bár visszafordítottam a tekintetem az útra, a szemem sarkából láttam, hogy Duff halkan mosolyogva lepillant rám, aztán fél karjával szorosan körbeölelve a nyakam megállásra kényszerített, és közelebb hajolva gyors csókot lehelt az ajkaimra. Lehet, hogy az együtt eltöltött éjszaka, vagy Hollywood napfelkeltében való csillogásának látványa tette, de még a szívem is jólesően beleborzongott a hirtelen rámtörő érzésbe - boldog voltam. Mivel Duff nem akaródzott elengedni a nyakam, vigyorogva átöleltem a kényelmesebb haladás érdekében - mert persze megállni véletlenül sem tudtunk volna -, és a lábam elé sem figyelve próbáltam röhögve átbotladozni a padkákon és kisebb köveken. Duff meg csak kiröhögött.

- Elengedhetsz - közöltem elfúló hangon a szorítás miatt, és halkan felröhögve idiótán csengő hangom hallatán újabb kövön botlottam át. A zajokból ítéle talán éppen egy zebrán mentünk át, de természetesen fogalmam sem volt - semmit sem láttam Duff haján és nyakán kívül. Persze ez őt nem zavarta, sőt kifejezetten szórakoztatta, és annak ellenére sem engedett a nyakam szorításán, hogy erőteljesen oldalba löktem.

- Soha - jelentette ki visszafojtott nevetéssel a hangjában, aztán a járdán megtorpanva kissé engedett a szorításon - de csak azért, hogy utána másik karját is a nyakam köré fonva még erősebben magához öleljen. Mellkasára hajtva a fejem még erősebben viszonoztam az ölelését, csak hogy érezze a törődést - ezt persze versenynek vette, úgyhogy ha lehet, még jobban magához szorított.

- Aúú, baszod, kitöröd a nyakam - nyögtem fel fájdalmasan röhögve, és elengedve karjaim öleléséből erőteljesen eltoltam magamtól. Elengedett, de csak nevetve figyelte, ahogy a fájdalomtól eltorzult arccal megtapogatom a nyakam, és kínomban felröhögve tovább indulok. - Te nem vagy ép.

- Miért bántasz? - ért utol Duff, aztán tettetett sértettséggel a szívére szorította a konzervekkel teli kezét, mire rögögve megráztam a fejem, és szabad kéz híján meglöktem a vállammal. Duff röhögve nyerte vissza az egyensúlyát, aztán miután majdnem nekivágódott egy nála másfél fejjel alacsonyabb, komoly kinézetű üzletembernek, inkább szorosan mellém húzódott, és ha kellett, a könyökével tört utat a tömegben. 

- Te miért bántasz engem? - röhögtem el magam még mindig sajgó nyakamat szorongatva, mire Duff szüntelenül nevetve megpróbált menet közben magához ölelni, de erőteljesen ellökve magamtól arrébb húzódtam. Sikerült nekimennem egy középkorú, könyvtáros kinézetű, félénk nőnek, mire ő kért bocsánatot. Hát jó.

- Én sosem bántanálak - halkult vigyorgássá a nevetése, aztán ujjai jóleső borzongást hagyva maguk után végugfutottak fedetlen alkaromon, és az enyéimen megállapodva összefonódtak azokkal. Röhögve rántottam ki a kézfejem a szorításából, de Duff számítva erre azonnal utánakapott, és ellenállást nem tűrve újra összekulcsolta kezeinket. Nem küzdöttem többet.

- Én sem téged.

- Te mindig bántasz engem - röhögte el magát Duff hitetlenül közbevágva, mire felháborodva nevettem el magam vigyora láttán. Nem tudom, mire gondolt, de nem is akartam nagyon mély értelmet keresni benne.

- Mi, nem is - szabadkoztam Duffal együtt befordulva a Sunsetre, aztán jobban belegondolva a dologba rögtön kijavítottam magam. - Vagy ha igen, akkor véletlenül.

- Aha - pillantott rám gyanakodva csillogó tekintettel Duff a szemébe lógó hajtincsei mögül, mire felröhögve megvontam a vállam és kirántottam a kézfejem a szorításából. Bár tudtam, hogy más értelemben soha nem akarnám bántani, fogalmam sem volt, hogy ő ugyanezt érzi-e. Egy pillanatra észrevétlenül megráztam a fejem, kisöpörve belőle minden ilyen idióta, nyálas, rám nem jellemző gondolatot, és Duff keze elől elszökkenve vigyorogva futásnak eredtem a Sunset Strip forgatagában. - Zoe!

Kissé még mindig homályos volt a látásom, és az arcomba hulló, félig kócosan égnek meredő, félig lelapult hajzuhatagom mögül kipislogva kerülgettem a kora reggeli emberáradatot - bár többnyire mindenki dolgozni sietett, lehetett látni hozzánk hasonló, meggyötört fejű, másnapos alakokat, akiknek fogalmuk sem volt, hol ébredtek fel, és kimerülten botladozva megpróbáltak valahogyan hazavergődni. A Sunset a felkelő nap pirosas fényében is ugyanolyan gyönyörű volt, mint éjszaka. Az utcalámpákat már lekapcsolták, még gyenge szürkeség fedte a háztömböket, a kisboltok és mosodák tulajdonosai hangos csörgéssel vették le a láncokat és vasrácsokat az üzleteik ajtajáról, hogy minél hamarabb fogadhassák a vásárlókat, az emberek pedig kávéspoharat vagy kistáskát szorongatva a kezükben feszülten kerülgették egymást. Lelassítottam a Rainbow elé érve, mire Duff kapva az alkalmon azonnal utol ért, és elkapva a derekam szinte magára rántott. 

- Hülye vagy? Ez fájt - röhögtem fel újra, és felemelve a fejem némán néztem egy pillanatig Duff sokat sejtetően vigyorgó szempárját, ami a tekintetemet kereste. Lábujjhegyre állva emelkedtem közelebb az arcához, mire csókra készülve hajolt le hozzám, de mosolyogva elhúzódtam. - Látod? Bántasz.

- Te meg kínzol - morogta halkan beletúrva a hajamba, és maga felé fordította az arcom. Pofálanul vigyorogva álltam a tekintetét, és tökéletes ajkaira pillantva szinte önkéntelenül hajoltam közelebb, minden távolságot megszüntetve magunk között. Duff a derekamat ölelve visszacsókolt, aztán egy pillanatra eltávolodva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Soha nem foglak elengedni.

- Itthagylak, ha ilyen nyálas vagy - közöltem a mellkasára csúsztatva szabad kézfejemet, és erősen ellökve magamtól fordultam volna el tőle - ha Duff hagyja, és nem ránt vissza ismét magához. Felröhögve nekiestem, aztán szabad kezemmel az idióta félvigyorral figyelő Duff hajába túrtam, és közelebb húzva magamhoz a zölden csillogó szempárba fúrtam a tekintetem - pofátlanság , merészség és egy kis elmebaj tükröződött benne. - Te teljesen őrült vagy.

- Te sem vagy ép - vágta rá vigyorogva, aztán határozottan állva a tekintetem, gézzel körbecsavart kezével végigsimított a karomon, és megállapodva a kézfejemnél összekulcsolta az ujjainkat. Elvigyorodva elengedtem őt, aztán hitetlenül megrázva a fejem engedtem a mellettem magasodó szőke húzásának, és mögötte kapkodva a lábam tovább indultam a Clark felé.

A tömeg az idő elteltével csak egyre nőtt körülöttünk. A komoly arcok, sötét öltönyök és világos kiskosztümök tulajdonosai mind magányosnak tűntek a hatalmas forgatagban - talán Duff is valami ilyesmire gondolhatott, mert egyszerre pillantottunk egymásra, aztán elmosolyodva átvetette a vállamon fél karját, és magához húzva nyomott egy puszit a fejemre. Visszafojtva egy fültől fülig érő vigyort Duffal együtt befordultam a Whisky előtt a Clarkra, aztán kicsusszanva az öleléséből, szabadságtól megremegő szívvel futásnak eredtem dombnak felfelé. Hátravetettem a fejem, és széttárt karokkal hagyva, hogy az arcomba fújja a gyenge szél pár kócos hajtincsemet eszeveszett pörgésbe kezdtem. Nem érdekeltek az engem kerülgetni próbáló gyalogosok, és a hozzám intézett keresetlen szavaik - a felkelő nap fényében ébredező Hollywood újra emlékeztetett arra, miért is imádok itt élni. Olyan hihetetlen szabadságot kaptam ettől a zsúfolt, zajos várostól, amiről eddig álmodni sem mertem - ezt az érzést pedig a világért sem cseréltem volna el semmivel.

- Zoe! - kiáltott utánam Duff hangosan röhögve, mire lelassítottam, és vigyorogva állapítottam meg, hogy még mindig nem vagyok színjózan. - Ha behánysz, itt is hagylak.

- Kösz, bazdmeg - ráztam meg a fejem röhögve, de ezzel persze csak még egy lapáttal rátettem az idióta pörgés hatására fellépő szédülésre. Duff nevetve megragadta a bőrdzsekim gallérját, és meg sem állva maga után húzott - már nem jártunk messze az úticéltól.

A szédülésem lassan elmúlt, úgyhogy ismét életvidáman lépkedve elnyomtam egy hatalmas ásítást. Már azt sem tudtam biztosan, mikor aludtam utoljára, azonban a hűvös, kora reggeli levegő újra elálmosított. A többiek persze biztos mind a padlón elterülve húzzák a lóbőrt. Szinte láttam magam előtt - a földön üres vagy törött üvegek, a kanapén egy rakás ember, félmeztelenül fekvő csajok és lecsúszott gatyás srácok mindenhol, nyitva hagyott erkélyajtó, mocskos falak, és szeméttel elborított padló. És nagyjából ez a látvány is fogadott bennünket a tegnapi buli helyszínéül szolgáló, még mindig ismeretlen lakás ajtaján belépve. Jóval kevesebb ember dőlhetett ki egymás hegyén-hátán, mint amennyi tegnap összezsúfolódott a kis lakásban - pár mélyen alvó csajon, egy-két ismeretlen csávón, Ronnie-n, Marcon és a srácokon kívül már senki sem volt ott. A nappaliba lépve meg sem lepett az undorítóan lepusztult látvány, úgyhogy inkább gyorsan körbenéztem - Axl a nyitott erkélyajtón túl, egy fekete hajú csaj mellett támaszkodva a korláton éppen füstöt fújt, Slash a konyhapulton ücsörögve a térdére támaszkodott, és az előtte kisgatyában ácsorgó Steven rekedt hangját hallgatva el-elbóbiskolt, Izzy még kómásan pislogott néha a sarokban fekve, egy alvó, barna hajú kiscsajjal az ölében, Marc a hűtőben turkált, Ronnie meg póló nélkül szunyált a kanapén, oldalán Pamelával és az őrült módjára elterülő Adrianaval. Duff eleve röhögve lépett a szobába, úgyhogy Steven azonnal felénk kapta a fejét, és felcsillanó tekintettel megpillantva a barackkompótos konzerveket közelebb lépett.

- Hát itt minden cucc trágya - közölte Marc a hűtőből kiabálva, mire Steven csak leintette, és a kezemben tartott konzervkaja felé mutatott - közben amúgy Slash a hátterben, huszonnégy órán belül vagy harmadszorra esett le a konyhapultról, és ért földet hatalmas puffanással. Nem, senkit nem zavart.

- Az... az barack? - kérdezte Steven éhesen csillogó tekintettel, mire felröhögve felemeltem a kezemben tartott konzerveket. Bármilyen szar kajára így tudták csorgatni a nyálukat.

- Ja, vettünk párat, gondoltam... - kezdtem bele megvonva a vállam, de a következő pillanatban Steven tök feleslegesen meglendülve felém, iszonyatos sebességgel elsodort, és a földre borítva belém fojtotta a szót. Már megint földön voltunk. Duff hangosan kiröhögve felrántotta a konyhakőröl Slasht, aki erőtlenül nevetve megtámaszkodott a pulton - Steven meg egyáltalán nem érezte, hogy túlzásba esett volna, inkább kirántva a kezemből a konzerveket megpróbálta szabad kézzel felbontani. Fájdalmasan grimaszolva a vállam sajgó pontjára szorítottam a kezem, aztán felülve egy erőteljeset könyököltem a mellettem babráló Steve gyomrába. - Te teljesen hülye vagy?

- Aúú, ne, bocs, bocs - húzódott arrébb szintén fájdalmasan röhögve Steve az ütéseim és rúgásaim elől, mire megrázva a fejem feltápászkodtam a padlóról, és visszalöktem a felállni próbáló Stevent a padlóra. Oké, kaját hoztam neki, de nem várom el, hogy cserébe a földre borítson. Steve a többiekkel együtt kiröhögve felemelte maga elé a kezét védekezésképpen, aztán amikor sikerült felnyitnia a konzerv tetejét, azonnal a szájába öntötte a fél tartalmát. A látványt azért én sem bírtam vigyorgás nélkül. - Villa nem kell?

- Nem, jó így - rázta meg a fejét Steven teli szájjal, mire inkább röhögve otthagytam, és a konyhába lépve automatikusan kivettem Slash kezéből egy hatalmas vágókést, amivel megpróbálta felbontani az egyik konzervet. Talán az ujjába került volna, úgyhogy gondoltam hanyagolhatná.

- Miért nem próbálod konzervnyitóval?

- Hát itt kurvára nincs olyan szar - közölte Duff hatalmas hangzavarral turkálva az evőeszközös fiókban, aztán idegesen visszacsapva inkább a szekrényajtókat kezdte nyitogatni, Slash meg némán megvonva a vállát felkapott egy villát, és azzal próbálta meg felnyitni a fémdobozt. Póló nélkül, a szokásosnál is összetúrtabb hajjal pont egy másnapos hajléktalan látványát nyújtotta, de még így sem tudtam értelmezni, mi az istent akar kezdeni egy villával és egy konzervvel.

- Nem lehetsz ennyire életképtelen - vettem ki a kezéből a villát is, mire Slash elégedetlenül, kora reggeli rekedt hangján felmorogva lecsapta a konyhapultra a kezében lévő konzervet, és engem kikerülve elcsoszogott.

- Akkor keresek mást, basszátok meg.

- Hát ez kibaszott finom - kiabálta felénk Steve teli szájjal vigyorogva, mire Slash idegesen felkapott egy cipőt a földről és teljes erőből hozzávágta szegény, boldog Stevenhez.

- Kurva anyád, Adler.

- Kérsz? - nyújtotta felé röhögve Steve a valószínűleg teljesen kiürült kajás konzervet, Slash azonban csak morgott egyet, és eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Steven rántott egyet a vállán, és az utolsó darabig a szájába öntötte a konzerv tartalmát - kezdtem nem érteni, miért ez a nagy hisztéria a kajáért. Ez csak barack.

- Hűha, van sajtkrém - kiáltott fel Marc még mindig félig a hűtőbe hajolva és óriási hangzavarral előbújva diadalmasan felmutatta az egyetlen jónak vélt kaját a hűtőből. Tényleg hatalmas zajt csaptunk, nem is tudom, a többiek hogy voltak képesek ezt átaludni.

- Kaphatok? - ugrott oda rögtön a semmiből Steven, mire ijedten összerezzenve elröhögtem magam, és összenéztem a szintén hitetlenül nevető Marckal.

- Te már ettél, ember - tolta hátrébb Duff felháborodva, és kikapva Marc kezéből a sajtkrémes tubust rögtön nyomott is egy adagot a szájába. Szó szerint kőkemény harc ment a kajáért.

- Még éhes vagyok - kapott utána Steve röhögve, mire Duff cselesen elfordulva kikerülte, és a konyhából kilépve minél gyorsabban megpróbálta mindet megenni Steven elől.

- Van még barack - közöltem értetlenül felvonva a szemöldökömet, de egyik sem figyelt - Steve éppen megpróbálta kivenni Duff kezéből a sajtkrémet, a punk meg nem félt kihasználni százkilencven centijét, és szerencsétlen Adlert kiröhögve tartotta a magasba a harc tárgyát. Steven inkább csak simán rávetette magát, aztán miután mindketten a földre zuhantak, hatalmas harcot kezdett Duff ellen a sajtkrémért. Igen, náluk volt ilyen opció.

- Éhes vagyok, bazdmeg!

- Már ettél kikúrt barackot - üvöltötte Duff teli szájjal, mire röhögve felültem a konyhapultra, és Marckal megosztozva egy konzerv kaján eszembe sem jutott szétválasztani a két, földön fetrengő idiótát.

- Add ide, de kurva gyorsan.

- Jó, tessék, bassza meg - nyomott egy adag sajtkrémet a Duff a tenyerére, és egy gyors mozdulattal Steve arcára kente az egészet. Az egy pillanatra beállt döbbent csendben sem tudtam visszafojtani a kitörni készülő röhögésemet, ahogy a földről felpattanó, és minél gyorsabban fedezékbe vonuló Duff sem - a fedezék meg én voltam, de per pillanat sírva röhögtem Steven idióta látványától, úgyhogy egy cseppet sem érdekelt. Steve minden várakozásom ellenére kicsit sem volt dühös - a fejére kent kaját megpróbálta mind le is enni, és még úgy is látszott, hogy elégedett a végeredménnyel. Duff mögöttem röhögve a vállamra támasztotta az állát, aztán elkapva a derekamat visszrántott a helyemre, amikor szüntelenül nevetve majdnem lefordultam a konyhapultról. Izzy valahogyan előkecmergett a sarokból, mert a szemét dörzsölve megkapaszkodott minden útjába kerülő bútorban, ami segíthette a talpon maradását, és hunyorogva, minden szó nélkül keresgélni kezdett - gyanítom, egy vodkás üveg után. Duff némán a kezébe nyomta a félig kiürült sajtkrémes tubust, mire Izzy rögtön leborult a konyhapult mellé, és szinte csukott szemmel, ösztönösen kezdett enni. Viccen kívül, mind úgy néztek ki, mint akik napok óta éheznek egy falat kenyérre.

- Megtaláltátok a visszautat? - lépett be Axl az erkélyről, és szokásosan gúnyos hangsúlya mellé egy pofátlanul vigyorgó pillantást is vetett Duff felé és felém. A haja kócosan meredezett össze-vissza, a hangja és az arca is egyaránt meggyötört volt, és a fél pár csizmáját is elvesztette valahol - a levakarhatatlan pimasz félmosoly az arcán viszont engem is vigyorgásra kényszerített. Axl ásítva átlépett egy földön fekvő srácot, és körbenézve a csizmája után kezdett kutatni, Duff meg szorosan mögöttem állva mindkét kezével átkarolta a vállamat.

- Nem volt nehéz, mérföldekről hallani Steve gyomrának a korgását.

- Hé - emelte meg foltokban sajkrémes fejét a földön heverő említett, Axl meg mély hangján felröhögve átlépte őt, és a konyhába csoszogva melletünk állapodott meg. Elkaptam sandán felénk pillantó tekintetét, ahogy a hűtőhöz hajolt, és egyetlen csillanásából kiolvastam belőle a csodálkozást Duff engem ölelő karjainak láttán. Nem értettem, mire fel a meglepettség - korábban is tűntünk már el együtt órákra és öleltük meg a másikat mindenki előtt, váltottunk csókot és feküdtünk egymás ölében, és azok kicsit sem voltak másfajta helyzetek, mint ez. Hirtelen fogalmam sem volt, most akkor hogyan is állunk - egy másodperc erejéig összeszorította a gyomromat az Axl tekintete által keltett bizonytalanság és értetlenség, de egy pillanat múlva elkapva a fejem szinte azonnal el is tűntek. Inkább hagytam annyiban.

- Te mi a francot csinálsz? - röhögtem el magam a fürdőszobából kicsoszogó Slasht megpillantva, aki más elérhető kaja híján egy félig kiürült tubus fogkrémet nyomott éppen a szájába, aztán mindet meg is ette. Axl az üresen kongó hűtő láttán szinte azonnal fel is egyenesedett, és a fogkrémet zabáló Slash látványától sem lepődött meg. Tök átlagos életkép.

- Fluormérgezésben fogsz megdögleni - közölte mindenkiénél rekedtebb hangján a kócos hajzuhataga mögül kipislogó, sajtkrémet nyomató Izzy még mindig a földön kuporogva, mire Slash újabb adag mentolos fogkrémet nyomott a nyelvére, és értetlen fejjel bámult Izzyre pár másodpercig.

- Ez csak fogkrém - jelentette ki értetlenül kibambulva arcába hulló haja mögül, mire egy pillanatra elhallgattunk. Slash is értetlenül állt ott, meg mi is értetlenül bámultunk rá, és senki nem értett semmit.

- A fogkrémben fluor van - törte meg a pillanatnyi csendet Duff, mire Izzyből és belőlem egyszerre tört ki a röhögés, Slash meg megvonva a vállát újabb tonna fogkrémet nyelt le. Egy jó ideig mentoltól fog illatozni, az biztos.

- Ja.

- Te beteg vagy - ráztam meg a fejem, és Duff öleléséből kibontakozva, halk puffanással a földre érkezve leugrottam a konyhapultról. A hatalmas röhögésekre Adriana mintha mocorogni kezdett volna a kanapén, de nem ébredt fel. Vagy mind nagyon kiütötték magukat, vagy csak simán immunisak a zajra.

- Cigi, valaki? - túrtam bele a bőrdzsekim zsebeibe a cigis dobozom és az öngyújtóm után kutatva, és az ajtó felé hátrálva vártam, hátha valaki velem tart.

- Én jövök - kiáltott felém teli szájtól fojtott hanggal Slash, mire rántottam egyet a vállamon, és hagytam, hogy Slash elém tolakodva a bejárati ajtó felé vegye az irányt. Elég lett volna az erkélyig mennünk, de mivel még mindig nem ismertem az ott egymagában füstölő, fekete hajú csajt, mentem Slash után. A többiek oda sem bagózva röhögtek éppen valamin, ráadásul rohadt hangosan - a bongyor volt az egyetlen, aki figyelt rám. Halkan felnevetve követtem őt ki, a folyosóra, aztán a lépcsőházban felugrálva a lépcsőkön. Kettesével véve a fokokat szökdeltem felfelé, mellettem Slash meg éppen egyszerre négy lépcsőfokot akart átlépni. Idióta látvány volt.

- Nézd, de kurva ügyes vagyok.

- Öt is megy - röhögtem fel megtorpanva, aztán kisöpörtem pár belehulló hajtincset az arcomból, és Slashsel együtt, minden lehetséges lábizmomat meghúzva próbáltam átlépni öt lépcsőfokot. Nem hogy nem sikerült, de még pofára is estem.

- De béna vagy - röhögött ki Slash fogkrémmel teli szájjal, nagy nehezen feltápászkodva az ötödik lépcsőfokra, mire megrázva a fejem elfogadtam felém nyújtott jobbját, és hagyva, hogy felrántson a földről maradtam a kettesével való ugrálásnál. Hatalmas hangzavart csaptunk a visszhangos lépcsőházban a cipőcsattogás, kitűzőcsörgés és óriási röhögőgörcsök kíséretében, amivel valószínűleg a ház minden lakóját azonnal felriasztottuk. Egyelőre még nem éreztem, hogy nem kapok levegőt az ugrálástól, mert egyre gyorsabban száguldottunk fel az emeleteken, és az utolsóhoz elérve, egy éles nyikorgás kíséretében kinyitottuk a tetőre vezető, rozsdás vasajtót. Slash kitörve a szabad levegőre, még mindig szorongatva a fogkrémes tubust bolha módjára ugrott egy hatalmasat a levegőbe, aztán vigyorogva figyelte, ahogy röhögve lelassítok mellette, és a hirtelen rámtörő erőtlenség és léghiány miatt össze is rogyok a hideg betonon.

- Hallod - fújtattam minden erőmet elveszítve, aztán sikertelenül megpróbáltam megemelni a fejem, és inkább visszaejtettem a koszos földre. Egy ideig nem láttam az elém hulló, hosszú, gubancos hajzuhatagomtól, csak Slash röhögését hallottam, meg hogy járkál egy ideig körülöttem, aztán lekuporodik mellém a földre, és felhúzva a térdeit fogkrémet zabál. - Hagyd már azt a szart.

- De finom - röhögte el magát Slash, miután idegbajosan felpattanva kikaptam a kezéből a kiürült tubust, és egy jól irányzott dobással elhajítottam. Megtorpantam a tető szélén, és szinte észre sem véve az alattam mélyedő nyolc emeletnyi szakadékot körbepillantottam. A nap még mindig pirosasra festette az ég alját, és ha lehet, még gyönyörűbbé varázsolta az amúgy kifejezetten mocskos Hollywoodot. Mindig mosolygásra késztetett ez a látvány. - Te tök zakkant vagy.

- Kérsz? - vágtam rá vigyorogva, és a mellettem megálló Slash felé nyújtottam a zsebemből előkapart Marlboros dobozomat. Szó nélkül elfogadott egy szálat, aztán hagyta, hogy meggyújtsam neki, és ismét lehuppanva a poros, hideg betonra megborzongott a kora reggeli hűvös levegőtől. Egy füstfelhőt fújva szorosan mellé kuporodtam, és automatikusan kibújva a hatalmas bőrdzsekimből kettőnk hátára terítettem. Slash jól láthatóan majd' megfagyott, de bántotta férfias büszkeségét, hogy gondoskodva betakargattam.

- Hagyjál már, nem kell - röhögött fel fogai közé szorítva a szájából lógó cigit, és lelökte magáról a bőrdzsekimet. A büdös életben nem fogom megérteni a férfiak idióta logikáját.

- Akkor fagyjál meg - rántottam egyet a vállamon, és Slash bordái közé bökve elértem, hogy újra felröhögve arrébb húzódjon. Pár másodperc múlva elhalkult, és teljesen megadva magát ismét közelebb férkőzött hozzám - hitetlenül vigyorogva megint ráterítettem a hátára a bőrdzsekim felét, és kisöpörtem az arcomból a belelógó, göndör tincseit. Merthogy mindenhol ott voltak.

- Mi van a bandával? - szólalt meg hirtelen megtörve a városi háttérzajjal tarkított csendet Slash, mire felé kapva a tekintetem azonnal másfelé is pillantottam. Nem tudom, miért, de nem akartam beszélni a dologról.

- Semmi - ráztam meg a fejem lassan, és visszatéve ajkaim közé a Marlborot egy hatalmasat szívtam belőle. Jóleső nyugodtság járt át az isteni füst hatására, ami minden helyzetben életmentőnek bizonyult. Erre a nyugodtságra volt szükségem most is. - Ma találkozom velük.

- Hol? - kérdezte tömören Slash még mindig rekedt, másnapos hangján, és felhúzott térdein pihentetve a karjait felém pillantott. Ő volt az, aki pontosan tudta, mennyire bizonytalan vagyok az üggyel kapcsolatban - bár rajta kívül egyelőre senki nem is tudott róla.

- A Santa Monicán, valami olcsó kis stúdióban - vontam meg a vállam újabb gyorsan eloszló füstfelhőt fújva az ég felé, és megpróbálva elrejteni a kételyeimet elfordítottam a fejem. Egy ideig azt hittem, sikerült döntést hoznom, de egyetlen döntés ezernyi újabb, elbizonytalanító kérdést vet fel maga után. Ezek pedig akármennyire is ellenkeztem, nem hagytak nyugodni. - Szerinted mi van, ha mondjuk jó a banda, és be is vesznek?

- Hát mi van, megy tovább a gépezet - röhögött fel értetlenül Slash, a betont pásztázó tekintetem láttán pedig sóhajtott egyet, és újabbat szívott az ujjai közt pihenő szál cigibe. - Ha már ott vagy, tudod, mit kell csinálnod, hogy mit akarsz csinálni. Ha minden klappol, jön magától.

- Szóval először... Csak várjam meg, hogy hogy alakul? - kérdeztem elhalkulva, aztán felhúzva mindkét térdem rájuk hajtottam a fejem, mire hosszú, kócos hajzuhatagom beborította a lábaimat.

- Ja - vonta meg a vállát a göndör, és lepöckölve a cigije végéről a hamut szintén a térdeire hajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Tudod, hogy mit akarsz, de hagyod, hogy alakuljon magától. Így leszel ilyen király, mint én.

- Jaj, kussolj már - toltam el magam elől az elvigyorodó képét felröhögve, és megemelve az arcom inkább az államat pihentettem a térdeimen. A nap gyorsan vándorolt felfelé az égen, de még nem melegítette fel eléggé a levegőt - megborzongva közelebb húzódtam kicsit Slashhez, miután végigjárt a hideg. Megint csend támadt, mire önkéntelenül is elvigyorodva megint a mellettem füstölgő bongyor felé fordítottam a fejem. - Nincs is basszusgitárom.

- Ja, én is csodálkoztam - vágta rá felnevetve, mire szintén elröhögve magam megráztam a fejem. Tiszta őrültség ez az egész.

- Milyen a romantika a napfelkeltében? - harsant mögöttünk Steven vigyorgós kiáltása, mire hátra sem nézve felröhögtem, Slash meg azonnal felpattanva egy rutinos mozdulattal lerántotta fél lábáról a lógó fűzős tornacipőjét, és tiszta erőből Steve-hez vágta. Nem láttam, de a hangok alapján Steven erre fájdalmasan nevetve arrébb ugrott, Slash meg válogatott káromkodásokat mormogva maga elé csendben visszakuporodott a földre elszívni a cigije hátralévő részét. Persze nem ment, mert Steve után Axl és Duff is megjelentek a tetőre vezető rozsdás ajtóban, hangos dumálásukkal hatalmas hangzavarként megszüntetve az eddigi nyugalmat. 

- Hé, kaphatok fogkrémet? Fincsinek tűnt.

- Kussoljál már, hülyegyerek - lendült meg újra a saját hibájából sem tanuló Steve felé Slash, mire az eddig a kezében pihenő szál cigi árván a földre esett, Steven és a göndör között pedig értelmetlen és felesleges szócsata és kergetőzés keletkezett. Haláli nyugalommal szívva a Marlboromat átfutott a fejemen a gondolat, hogy valamelyikük egészen biztosan lezúzza a másikat a tetőről, de inkább annyiban hagytam. Sosem érdemes ilyenkor közbeavatkozni.

- Meg vagyunk hívva ma estére a Canter'sbe - közölte a vállamra támasztva az állát a szorosan mögém támaszkodó Duff, mire elmosolyodva oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Vidáman nyomott egy puszit az arcomra, a következő pillanatban pedig arca dühösen eltorzult, ahogy Steven sikeresen oldalba rúgta a nagy rohangálások és röhögőgörcsök közepette, elmondása szerint véletlenül. - Mostmár rohadjál meg, Adler, de kurva gyorsan.

Steve felrántva a lépcsőházba vezető vasajtót minél előbb megpróbált eltűnni a haláli nyugalommal lépkedő, de annál ijesztőbben viselkedő Slash elől, aki szokásához híven nem kapta fel túl gyorsan a vizet, Steve után üvöltve mégis sikerült a fél környéket felkeltenie.

- Egyszer kurvára pofán verlek, Steve.

- Inkább húzzál melózni - röhögte el magát a mellettem ücsörgő Duff, mire Slash megvonva a vállát a pár méterrel arrébb heverő tornacipőjéhez csoszogott, és szerencsétlenül egyensúlyozva a fél lábán komótosan felhúzta.

- Miért nem húztok ti melózni? Én akkor megyek, amikor akarok.

- Nincs is melóm - értetlenkedtem megrázva a fejem, mire Slash engem kiröhögve megpróbálkozott a cipőfűzője bekötésével, de két másodperc után feladta. 

- Munkanélküli segélyre gondoltál már?

- Az óvoda újrajárására gondoltál már? Mert rád férne - vágtam rá végignézve a tornacipőjével való, percekig tartó szerencsétlenkedését, mire ő csak Axllel és Duffal együtt felröhögött, aztán szó nélkül feltápászkodott, és eltűnt a lépcsőházban.

- Én is húzok, keresek egy kis lóvét - jelentette ki még mindig életvidám hangján Duff, aztán egy utolsó, gyors puszit nyomva az arcomra feltápászkodott a földről, és Axllel sebtében kezet fogva, hangos cipőcsattogással eltűnt Slash után a vasajtó mögött.

- Jól van, te is hagyjál itt - motyogtam magam elé halkan, és újabbat szívva az elpusztíthatatlan Marlboromból visszafordítottam a tekintetem West Hollywood lassan ébredező látképe felé. Axl meglehetősen csendben ácsorgott pár méterrel arrébb, és a füstöt fújva bámult azzal a kiismerhetetlen, mindentudó nézésével - a tekintete szint kiégette a hátamat. Hatalmas füstfelhőt eresztve a levegőbe némán felé emeltem a fejem, és pár pillanatig rezzenéstelen arccal álltam pofátlanul csillanó tekintetét - ennél tovább már nem bírtam röhögés nélkül.

Axl halkan elvigyorodva hozzám lépkedett, aztán lehajolva a hátamra terítette a földre esett bőrdzsekimet, és a hideg betonra letámaszkodva leült mellém. Sosem tudtam megfejteni, mi volt a célja a pár percig tartó, néma, sokat sejtető tekintettel való bámulásának a beszélgetéseink elején, mindenesetre mindig sikerült megnevettetnie vele. Egyszerűen nem tudott zavarba hozni.

- Mi van a Rotten Flamesszel? - szólalt meg mély hangjával megtörve a percek óta feszülő csendet, mire egy pillanatra összerándult a gyomrom a meglepettségtől, de hamar összeszedve magam egyetlen arcizmomat sem mozdítottam. Axl mindig az a személy volt számomra, aki akkor is tudott az ügyes-bajos dolgaimról, ha nem mondtam el neki, akkor is tudta, hogy mi a bajom, ha még egy szót nem váltottunk, és úgy általában, egy ravasz kis dögként képes volt elhitetni velem, hogy ezerszer okosabb, mindenkinél. Néha el is hittem.

- Honnan tudod? - kérdeztem némi hatásszünet után halványan elmosolyodva, mire Axl vigyorogva visszafordította a fejét a napfelkelte felé, aztán fogai közé szorítva a cigijét a két tenyerére támaszkodott a háta mögött, és ismét felém fordította a fejét.

- Legyen elég, hogy ismerek embereket.

- Aha - vigyorodtam el én is, és hitetlenül megrázva a fejem úgy döntöttem, beszélek róla, ha ennyire akarja. - Ma találkozom velük.

- Utánunk fogtok fellépni a Street Scene-en - közölte Axl mellékesen, mire biccentve szívtam egy újabbat a vészesen fogyni kezdő cigimből.

- Ja, tudom - vontam meg a vállam, és Axl sokat mondó pillantását látva én is felvontam a szemöldököm. - Brutál lesz ez az egy hét, ha belevágok.

- Szerintem pont közéjük való vagy - állta a tekintetem Axl a szokásos, pimasz félmosollyal az arcán, mire elröhögve magam egy utolsót szívtam a cigimből, aztán a földre ejtve eltapostam a tornacipőm orrával. Axl némán figyelte a mozdulataimat, aztán végre elfordítva a tekintetét oldalba bökött a cigit tartó ujjaival. - De azért minket se felejts el.

- Ha akarnám, se tudnálak elfelejteni titeket - nevettem fel halkan, mire Axl ismét felém fordulva szilárd tekintettel megvárta, amíg a szemébe nézek. Mosolyognom kellett még mindig pofátlanul sokat tudó tekintete láttán, de türelmesen vártam, mit akar.

- Ne felejts el minket, Váczi Zoé.

- Már meg sem kérdezem, honnan tudod az igazi nevem - ráztam meg a fejem lassan, és hitetlenül vigyorogva figyeltem, ahogy Axl válasz nélkül feltápászkodik mellőlem, aztán egy erős dobással messzire dobva a cigije kezében maradt csikkjét felém nyújtja a kezét, és egy könnyű mozdulattal felránt a földről. Soha nem tudnám elfelejteni őket.

Kényelmetlenül megrázva magam a tiszta, napok óta először átváltott ruháimban a farmerdzsekim zsebébe dugtam a kezem, és hátamon Duff egyik Fenderjével befordultam a forgalmas Sanata Monicára. Ebédidő lehetett, és pokolian kínozta a gyomromat az éhség, de üres hűtővel, és megtakarításként félretett pénzzel nem tehettem mást, mint kihagyni egy újabb étkezést. Mike persze elvitte a kocsit, mert Sandyhez ment a kórházba, úgyhogy gyalog bejárva fél West Hollywoodot először el kellett csórnom Dufftól az egyik gitárját a Hollowayen - le se szarta, hogy mire kell nekem, csak megrántva a vállát odaadta -, aztán vissza sem fordulva egyenesen a Santa Monica felé vettem az irányt, ahol amúgy behatározni sem tudtam az úticélom irányát. A helyet, amit a Rotten Flames bérelt valami Empire Studiosnak hívhatták, és a környék legolcsóbb próbatermei közé tartozott - tudtam, hogy egy punk bandáról van szó, úgyhogy alapból nem számítottam semmi igényességre. Sejtettem, hogy jól ki fogunk jönni, de azért még mindig tartózkodtam kicsit - kedvetlenül caplattam végig a Santa Monicán, ahol az ebédidei tömeg sem volt kisebb, mint a késő délutáni. Kisöpörtem az arcomból a fésületlenül vállamra hulló hajtincseimet, és a járdán megtorpanva megakadt a szemem az út túloldalán lévő, aprócska, lepusztult, kis épületen, aminek a homlokzatán kopott betűkkel az Empire Studios felirat volt kirakva. Ahogy lehetett, átrohantam a csikorogva lefékező, és dudába beletenyerelő autósok között a forgalmas főúton, és kíváncsian felcsillanó szemmel megálltam egy pillanatra az üzletszerűen kicsi épület előtt. Magam előtt sem tagadhattam le - kicsit izgultam. Újra megrázva magam összeszedtem minden erőmet, és benyitva a csilingelve jelző, ócska, fehérre mázolt ajtón beléptem a homályfedte kis folyosóra. Lassan becsuktam magam mögött az bejárati ajtót, és le sem véve a szemem a folyosó egyetlen fényforrásáról lassan lépkedni kezdtem felé - a folyosó végén lévő, nyitott ajtón keresztül sárgás lámpafény áradt a kinti félhomályba. Halk gitárpengetés és mély hangok beszélgetése hallatszott a szobából - az utolsó pillanatban megtorpanva az ajtó előtt, bizonytalanul nyeltem egyet, és megigazítottam a vállamon lógó basszusgitár tokjának pántját. Fogalmam sem volt, mégis mitől tartok. Tudom, mit akarok csinálni. Pontosan ezt.

Határozottan tovább lépkedve végül megálltam az ajtóban, ahonnan a fény szűrődött ki, és beljebb lépve becsuktam magam mögött. Csend lett, és a szívem egy másodpercig a torkomban dobogott.

- Helló, Zoe vagyok. Zoe Roberts.

______

Drága Olvasóim!

Nagyon örülök, hogy sikerült feltennem a részt, ugyanis azon túl, hogy nem vagyok otthon, itt, ezen a balatonparti Mucsaröcsögén rendes netem sincs - remélem, azért magamhoz képest viszonylag kevés csúszással sikerült közzétennem :) Mindenesetre köszönöm szépen az eddigi kommenteket és pipákat, most is sokat segítettek az írásban! És természetesen ehhez a fejezethez is nagyon szívesen várom a véleményeket, úgyhogy ne kíméljetek!❤

Puszi, Rose