II. rész 1. fejezet

I'M ALIVE

 

1985. szeptember 21. de. 3:41 Santa Monica Blvd, West Hollywood

 

- Miért mondtál nemet? - tette fel a kérdést Slash az éjszaka folyamán már vagy hatodszorra, és értetlenül fordult felém. Erősen megszorítottam a kormányt, és lassítás nélkül kifordultam a kihalt Santa Monicára. Ez volt az első olyan pillanat a hatalmas hangzavar után, amit csendben tölthettünk volna - Slash azonban úgy döntött, újra feldobja a témát. A koncert után nem maradhattunk sokáig az öltözőben - amiben egyébként már egészen otthonosan berendezkedtünk -, de amíg erőszakkal ki nem dobtak minket, addig minden pillanatot kihasználtunk arra, hogy eszeveszett módon megünnepeljük a koncert hatalmas sikerét. Még több pia fogyott, még több fű tűnt el, és még több ruha került a padlóra - a végére rengetegen gyűltünk össze az aprócska öltözőben, de egyikünk sem bánta. Ott volt Marc, és egy újabb fotós haverjuk, Jack, aki röhögve kattogtatta a gépét egész este - minden őrült pillanatunkat megörökítette. Eljött Adrianan és Desin kívül egy újabb táncos, valami Gaby is, aki nem sok vizet zavart, beszélni sem nagyon tudtam vele. Ronnie szinte teljesen el is felejtette az ellopott kocsija miatt érzett aggodalmat, és halál részegen fetrengett Danny mellett a földön. Én a kanapén töltöttem az időm teljes részét, Duff ölében ülve - persze csak a helyspórolás miatt. Mellettünk Slash és Axl körül fel-feltűnt mindig más-más csaj, Steven és Adriana a sarokban gubbasztva nagyon el voltak merülve egymásban, ahogy a pár percekre el-eltűnő Desi és Izzy is. Forgott velem az egész szoba, alig kaptam levegőt a hihetetlen mennyiségű füsttől és röhögéstől, és bár már kiszállt belőlem a kokain hatása, az újabb üvegekkel érkező ital segített megint teljesen elveszteni az önkontrollomat. A bőrdzsekim már nem volt rajtam, ahogy a fél pár tornacipőm is eltűnt valahol, de nem igazán érdekelt. Ronnie passzolta le nekem az üresedő sörös üvegek helyett a bontatlanokat, néha a kezembe került egy-egy körbejáró joint, amikor pedig olykor-olykor találkozott a tekintetem Duff homályos, de nevetős szempárjával, hagytam, hogy végigsimítva az arcomon közelebb húzzon magához, karjával erősen átölelve a derekamat, és félresöpörve az arcomba lógó kócos, cigifüsttel átitatott hajzuhatagomat határozottan megcsókoljon - ezúttal azonban eszembe sem jutott, hogy mi lehet erről a többiek véleménye. Talán betudták az őrült estének, talán nem - nem érdekelt. Megcsókolhattam, amikor csak akartam, hagyhattam, hogy lehunyt szemmel magához öleljen, és a vállamra hajtsa a fejét. Még akkor sem foglalkoztatott a többiek véleménye, amikor már erősen kezdtem kijózanodni, és jóleső szédülés helyett rosszullét fogott el. Duff is egészen józannak látszott a végére - össze-összenéztünk néha a srácok folyamatos, idióta sztorijaik, baromkodós poénjaik és hatalmas röhögésük hallatán, aztán Duff csak röhögve megrázta a fejét, és beleivott a kezében pihenő sörös üvegbe. Aztán vége lett. Jelezték nekünk, hogy abba kellene hagynunk a rendbontást, és az épületet is el kéne hagynunk kábé azonnal. Nem azt mondom, hogy kidobtak minket, de rendes összepakolásra nem maradt időnk - a felsőmet például otthagytam, és az egy szál melltartóm fölé csak a bőrdzsekimet tudtam felvenni. Axl és Izzy még nagyon részegek voltak, amikor kiléptünk a Troubadour hátsó parkolójába, és Desi sem tűnt túl beszámíthatónak, úgyhogy miután elvetettük a további bulizás ötletét a Rainbowban - merthogy ez volt a tervük -, Danny beterelte őket a kocsijába, és kijózanodott fejjel közölte szegény Ronnie-val, hogy neki már csak a platón maradt hely. Duff szó nélkül felrántotta a kocsim ajtaját, és két gitártokkal a kezében végigdőlt a hátsó ülésen, Slash pedig automatikusan bepattant mellém az anyósülésre. A kocsiban és a teljesen elcsendesedett késő hajnali Hollywoodon uralkodó síri csend szinte bántotta a fülemet az eddig folyamatosan üvöltő zene és hangzavar után. Reméltem, hogy a Hollowayig tartó út hasonló csendben fog eltelni, de úgy láttam, Slashnek nem ez volt a terve.
- Nem mondtam nemet - feleltem halkan némi hallgatás után, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az úttestről és Dannyék előttünk gyorsító furgonjáról. Slash egy másodpercre elnémult, és kinyújtva karját a lehúzott ablakon táncoltatta kicsit a menetszélben. Slash volt az egyetlen, aki egyáltalán tudott a felkérésről, és ő is csak azért, mert akkor éppen jelen volt - a biztonság kedvéért a visszapillantóban ellenőriztem, hogy Duff biztosan alszik-e.
- De igent sem - szólalt meg újra Slash felém fordulva, mire akaratlanul is felé kaptam a tekintetem. Igaza volt, de mivel per pillanat egyetlen rendes okot sem tudtam volna felhozni a tanácstalanságomra, inkább hallgattam.
- Jó, kussolj - biccentettem a hátsó ülésen elterülő Duff felé halkan, mire Slash elröhögte magát, és az ülésre feltérdelve hátrahajolt a szőke punkhoz, hogy barátian meglökdösse a fejét. Meg sem moccant.
- Alszik - közölte Slash visszamászva az anyósülésre, és rutinos mozdulattal előkapta a dzsekije zsebéből a cigis dobozát. Szó nélkül kinyitottam kissé a számat, mire Slash azonnal ajkaim közé biggyesztett egy szálat, és sajátja után készségesen meg is gyújtotta. Fél kézzel elengedtem a kormányt, hogy kifújhassam az ablakon a hatalmas füstfelhőt, ami szinte rögtön el is oszlott a menetszélben. Kezdett nyomasztani a menedzseres-felkéréses téma - pedig egészen addig még csak eszembe sem jutott. Slash nem kérdezősködött ugyan többet, de sikerült újabb idegesítő gondolatokat aggasztania a nyakamba. Ujjaimmal idegesen doboltam pár másodpercig a kormányon, aztán újra a mellettem füstölő Slash felé kaptam a fejem.
- Tegyük fel, hogy igent mondok.
- Igen - bólintott Slash kifújva a dohány nyugtatóan illatozó füstjét, és türelmesen várta, hogy végigrágódjak a témán.
- Mi van, ha a banda egy rakás szar? - kérdeztem felröhögve a gondolattól, mire Slash is halkan elnevette magát, és lejjebb csúszva az anyósülésen felcsapta a lábait a műszerfalra. Megrázva a fejem elsöpörtem az arcom elől pár odafújt, kócos hajtincset, és újra az úttestre szegeztem a tekintetem. - A büdös életben nem hallottam még róluk.
- Egyszer egy este játszottunk velük a Stardustban - vágta rá Slash vigyorgásra váltva, mire kíváncsian elhallgattam. - Később léptek fel, vagyis frankó közönségük volt. Kábé három hónapja volt, de szerintem már akkor is fasza kis punk banda voltak.
- Rotten Flames - szólaltam meg átpörgetve a fejemben minden lehetőségemet, aztán elvigyorodtam a banda nevének hallatán. - Hülye név.
- Hülye punkok, hülye név - rántott egyet a vállán Slash, aztán ismét teleeresztette egy pillanatra a kocsit cigifüsttel - kereszthuzat szinte azonnal el is oszlatta -, mire megrázva a fejem elröhögtem magam. Még mindig jó döntésnek tartottam a tartózkodást, azonban jobban át kellett gondolnom a választ. Ennél még magamtól is több határozottságra számítottam, mégis örültem, hogy részegen, kokainnal telenyomva, megalvadt vérrel a számon nem vágtam rá rögtön valami választ, amit később talán megbánhatnék.

12:08 am. Troubadour, Santa Monica, West Hollywood

- Egy pillanat - ismételtem magam kisebb hatászünet után, mire Slash izgatottan vigyorogva izegni-mozogni kezdett mellettem. Még mindig enyhén lelassult állapotban megforgattam a fejem, és szólásra nyitva a számat újra megpróbáltam értelmezni a hallottakat. Idiótán nézhettem ki. - Szóval lépjek be aaa...
- Rotten Flames - segített ki bólintva a nő pár pillanatnyi bizonytalan bambulásomból, mire biccentve folytattam.
- Rotten Flames, igen. Szóval... Basszer kell nekik.
- Így van - bólintott újra a nő, mire követve a példáját bólogattam párat egymás után. Csak álltunk ott egymással szemben, mint két bólogatós kutya, én totál homályos aggyal próbáltam valami értelmesre gondolni, ő valószínűleg teljesen idiótának nézett, Slash pedig szintén nem túl józan állapotban belekezdett a tőle ismert nem-bírom-abbahagyni-a-röhögést játékba.
- Nézze... Victoria - szólaltam meg végre elfojtva egy pillanatnyi bizonytalanságomat, és oda sem pillantva fél tenyerem a mellettem összegörnyedve röhögő Slash szájára tapasztottam, mert csak nem akarta befogni. Így sem hagyta abba, de legalább már nem vonyított. - Nem ismerem őket...
- Előtte természetesen megbeszélhetünk egy időpontot, amikor meghallgathatod a demókat, vagy ha esetleg találkozni akarsz velük...
- Igen, az jó lenne - rántottam el a kezem Slash elől, mert miután nem tudta lefeszíteni azt a szájáról, kinyújtotta a nyelvét, és az egész tenyeremet összenyálazta. Szinte oda sem figyelve beletöröltem a tenyeremet a bőrdzsekijébe, és visszafordítottam a tekintetem Victoria felé.
- Itt... a névjegykártyám - kotort elő a vállán lógó kistáskából gyorsan egy fehér cetlit, és felém nyújtotta, aztán miután nem sikerült elvennem tőle, a kezembe nyomta. Bandamenedzserként valószínűleg megszokta már a részeg szerencsétlenkedést, úgyhogy egyáltalán nem volt türelmetlen. Rá sem pillantva begyűrtem a kártyát a bőrdzsekim zsebébe, aztán megtántorodtam kicsit, ahogy Slash a nyakamat átkarolva majdnem hanyatt rántott. Victoria határozottan intett egyet, és ott is hagyott. - Majd mindenképp hívj.
Némán állva figyeltem, ahogy a nő átfurakodja magát az éppen sörben fürdő Adriana és Steven között, majd teljesen eltűnik. Slash továbbra is röhögve felém fordult, és fejét hátradöntve pillantott rám szemébe lógó, göndör hajzuhataga mögül.
- Rocksztár leszel - közölte túlharsogva a a hangzavart, amit az éppen színpadra lépő újabb zenekar felkonferálása csak még jobban tetézett. Elvigyorodva megpróbáltam megtartani az egyensúlyom, miközben Slash majdnem teljes testsúlyával lefelé húzott, aztán egy pillanat múlva belőlem is kitört a röhögés. Slash végleg ledöntve a lábamról magával rántott a földre, de a nevetést akkor sem sikerült abbahagynom, mikor a göndörre esve továbbra sem eresztett el karjai öleléséből, és nem hogy feltápászkodni nem tudtam, mozdulni is alig. Pont úgy fetrengtünk ott, mint két vérbeli idióta - és azzal a pillanattal szinte azonnal el is felejtettem az előbbi felkéréses dolgot.

Álmosan pislogva párat befordultam Danny furgonja után a teljesen kihalt Hollowayre, és az ismerős környéket megpillantva nyugodtság töltött el. Slash a pár percnyi csend hatására szintén elbóbiskolt, majdnem teljesen lecsúszva az ülésről, Duff pedig az éles kanyar és a fékezés után még mindig mélyen aludva leesett a hátsó ülésről. Halkan felröhögve néztem a visszapillantó tükörben, ahogy kómásan megemelve a fejét körülnéz egy pillanatra, majd a gitártokok között feküdve visszahajtja a fejét, és egy pillanat alatt ismét bealszik. Bár már lelassítottam Dannyék mögött, nem akartam felébreszteni a srácokat, úgyhogy halkan leállítottam a motort, és mélyet sóhajtva kiszálltam a kocsiból.
- Őket már nem viszem haza - biccentett Danny halkan röhögve a furgonból szinte kieső Desi és Izzy felé, mire vigyorogva megvontam a vállam, és a magában motyogó Axlhez lépve segítettem neki esés nélkül megérkezni a járdára. Karját készségesen átvetette a vállamon, és erős piaszagot árasztva magából felém fordította a fejét. Ronnie még mindig a próbaterem ajtajának kinyitásával szerencsétlenkedett, úgyhogy addig megálltam Axllel együtt pár méterrel arrébb. Ő persze azt sem tudta, hogy hol van.
- Zoe, te nagyon jó csaj vagy - szólalt meg rekedt hangján, mire felé sem fordulva elröhögtem magam - még csak ránézni sem kellett ahhoz, hogy tudjam, még mindig seggrészeg.
- Köszi, Axl, tényleg.
- De nem, nem, tényleg - erősködött összeakadó nyelvvel, miközben Ronnie-nak sikerült kinyitnia a bejárati ajtót, és félreállva előreengedte előbb az előttünk visító Desit, akit Izzy támogatott valahogyan, majd engem és a mellettem botladozó Axlt is. - Még sosem csináltam basszeros csajjal.
- Ezzel a basszerossal nem is fogod - vágtam rá röhögve, és egyetlen aránylag józan emberként felkapcsoltam a lámpát, mire halvány fény töltötte be a sötétbe boruló próbatermet. A még vissza nem pakolt cuccok nélkül kissé üresnek tűnt, de Danny és Ronnie éppen próbálták visszaállítani a rendet - ha nem lettek volna szintén részegek, talán nem ejtették volna le egymás után háromszor Steven dobszerkójának darabjait, de a lényeg, hogy visszakerültek a helyükre. - Na, gyere.
Izzy és Desi rögtön befoglalták a kanapét, úgyhogy Axlt a földön heverő, szakadt matrachoz támogatva, óvatosan segítettem neki levenni a rajta maradt fél csizmáját, és elterülni a párnák között.
- Kösz, Zoe, jó barát vagy - szólalt meg ismét kissé gúnyos hangon Axl, miután meglazítottam a nyakában a hanyagul lógó nyakkendőt, és lehúztam a fejéről, megspórolva neki egy fulladásos halált. Ez a gúnyos hang már sokkal axlesebb volt, úgyhogy kétség sem fért hozzá, még ilyen halál részegen is tud önmaga lenni. - Hová mész?
- Haza - tápászkodtam fel mellőle, mire Axl búcsúzóul a fejemhez vágott egy párnát. Igazán szeretetteljes.
- Ne meeenj, még csak most kezdődik a buli - kiáltott rám Desi a kanapén feküdve, és elnevetve magát visszahajtotta a fejét az éppen álomba eső Izzy vállára. Megfogva a kilincset megráztam a fejem, és kitártam magam előtt az ajtót. Jóleső, hűvös szél fújt végig a próbatermen, mire a sarokban fekvő Axl magára rántotta a mellette heverő farmerdzsekit, én pedig egy utolsót intve visszafordultam.
- Most van vége - helyesbítettem Desi állításán, aztán kilépve az utcára még elköszöntem a furgonnál szerencsétlenkedő Ronnie-éktól, és megkerülve a padkán parkoló kocsimat bepattantam a kormány mögé. Csendessé vált az este - ahogy felhajtottam az üresen elterülő főútra, és a hajamba ismét belekapott a menetszél, egy pillanatra lehunytam a szemem, és mélyet szippantva a friss, hűvös levegőből úgy éreztem, ez életem legjobb éjszakája. Akármennyire is zavaros, hangos és homályos volt az egész, minden percét imádtam. Akaratlanul is mosoly szökött a számra a mellettem bóbiskoló Slash láttán, és Duff halk motyogásának hallatán. Ahogyan egész este is, most is azt kívántam, bárcsak sosem érne véget az éjszaka - de mint ez sem, semmi sem tart örökké.

*

- Hé - hallottam magam mögül egy rekedt hangot, mire elmosolyodva hátrafordultam egy pillanatra, aztán visszafordítottam a figyelmem a serpenyőben sülő félkész reggeli felé. Duff kócos hajjal, póló nélkül, a szemét dörzsölve állt egy kis ideig a konyha ajtajában, aztán beljebb caplatott, és szorosan mögöttem megállva a derekamra csúsztatta a kezeit. Fejemet a vállára döntve pillantottam felé, mire ő kapva az alkalmon közelebb hajolt, és egy szó nélkül megcsókolt. Így persze könnyű volt elvonni a figyelmem a kajáról, úgyhogy megadva magam teljes testemmel az előttem magasodó punk felé fordultam, és karjaimat nyaka köré fontam. Lassan végigsimított a derekam után a fedetlen combomon, de vigyorogva eltolva magamtól ismét a serpenyő felé fordultam, mielőtt miatta odaégettem volna a reggelinket. Duff csalódottan újra szorosan átölelt hátulról, de ezúttal nem fordultam felé - bár erős volt a kísértés. Nem is lehetett volna jobb, mint egy tökéletesen homályos és botrányos éjszaka után mellette ébredni - igaz, hogy én a földön kuporogva ébredtem, amíg Slash és Duff mozdulatlanul kiterülve elfogalták a teljes ágyat, de nekem ez is tökéletesen megfelelt.
- Mindjárt kész - törtem meg a csendet, mire Duff szó nélkül a vállamra döntötte a fejét, és még szorosabban körém fonta a karjait, mire a bugyimat takaró egyetlen, kinyúlt, túlméretezett póló még jobban felcsúszott a hasamon. Elmosolyodva beszúrtam egy villát a gagyi kis serpenyőben sülő bundás kenyérbe, ami azután is sercegett egy másodpercig, miután a szekrényből előhalászott tányérra dobtam. - Gondolom éhes vagy.
- Te tökéletes nő vagy - közölte Duff még mindig rekedt hangon, mire felröhögve ellöktem magamtól. Tudtam, hogy rohadt éhesek lehetnek, mert szokás szerint napok óta nem ettek rendes kaját, csak pár szál sült krumplit meg egy darab kenyeret, amikor vettem nekik. Minden pénzük a koncertbe fulladt, de talán most, hogy a fellépésért megkapták a lóvét is, egy ideig kihúzzák még.
- Menj már innen a láma dumáddal - löktem arrébb megint szabad kéz híján a lábammal, miután megpróbált újra közelebb lépni, mire elröhögte magát. Egy újabb sikertelen próbálkozás után erősen félrelökte a lábamat, és minden goromba ellenkezésem ellenére ismét szorosan átölelt - ezzel persze még a mozgást is meglehetetlenítve számomra. - Nem kapsz enni, te hülyegyerek.
- Nee, légyszi adj enni - kezdett könyörögni a röhögést abba sem hagyva, de nem engedett szorításából. Hitetlenül elnevettem magam, és ismét beadva a derekamat hagytam, hogy Duff közelebb hajolva újabb csókot lopjon tőlem.
- Direkt odaégetem a tiédet, ha nem engedsz el - közöltem halkan vigyorogva, mire Duff megvonta a vállát.
- Inkább nem kérek - vágta rá, aztán kissé lazítva szorításán lecsúsztatta derekamon a kezét, és közelebb hajolva ajkai ismét találkoztak az enyémekkel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam őt, de Slash egy szobával arrébb talán már fel is ébredt, ráadásul a reggeli is simán odaégett volna - kihasználva az alkalmat tehát elvigyorodtam, és ügyesen kicsúszva Duff karjai közül megint a tűzhelyhez penderültem a hideg padlócsempén. Duff csalódottan összeráncolva a szemöldökét a karom után kapott, aztán azzal a lendülettel el is engedte, amikor Slash hatalmas, göndör, bozontos hajkoronája megjelent a konyhaajtóban.
- Csá - köszöntem rá megfordítva az olajban sülő kenyeret, Duff pedig mintha mi sem történt volna, úgy támaszkodott a koszos konyhapultnak. Slashről félig lecsúszott kigombolt farmerja, és a felsője is elveszett valahol, de látszólag egyáltalán nem érdekelte - az arca ugyan nem látszott ki a haja mögül, de biztos voltam benne, hogy ugyanolyan nyúzottan és másnaposan nézhet ki, mint ahogyan Duff és én is.
- Éhes vagyok - morogta mély, rekedtes hangján, mire elnevetve magam fél kézzel megdörzsöltem a kialvatlanságtól megviselt szemeimet. - Mit csinálsz? Omlett?
- Nem.
- Rántotta?
- Bundás kenyér - vágtam rá a további találgatások elkerülése érdekében, mire Slash elnyomott egy hatalmas ásítást és értetlen fejjel kisöpörte rengeteg haját az arcából.
- Az mi a szar?
- Sosem ettél még? - röhögtem el magam sokadszorra, és felkapva a pulton heverő repedezett kis tányért, rajta egy kész szelettel, Slash felé nyújtottam. Ő egy pillanatig furcsán méregette a még kissé gőzölgő kenyeret, aztán megvonva a vállát elvette tőlem a tányért, és kicsoszogva a nagyszobába egy harapással eltüntette a felét. - Fasza, csinálhatok még egy rakással.
- Kurva jó - kiáltott a konyha felé Slash teli szájjal, mire elvigyorodva rádobtam a tányérra egy újabb elkészült szeletet, és Duff orra alá nyomtam.
- Egyél.
Duff ahogy kézbe kapta a kaját, szinte azonnal beleharapott egy jókorát, és Slash példáját követve kibaktatott a konyhából - egy másodperc múlva pedig újra megjelent a feje az ajtóban.
- Valaki kopog.
- Niytva van - közöltem két újabb szelet kenyeret megforgatva a felvert tojásban, mire Duff bozontos haja újra eltűnt.
- Nyitva van! - ismételte a bejárati ajtó felé kiáltva, mire az szinte azonnal kinyílt, egy másodperc múlva pedig be is csapódott az érkező után. - Hé, csá.
Kíváncsian ledobtam a kezemben pihenő villát a konyhapultra, és kiléptem a nagyszobába. Mike kócosan, meggyötört fejjel dobta le a farmerdzsekijét a földre, aztán levágódott a kanapén terpeszkedő Slash mellé, és elfogadva a felé nyújtott jobbját kezet szorított vele.
- Hé, szia - töröltem bele olajos tenyeremet a pólóm aljába, és kissé meglepetten leültem Mike mellé. Duff a tévé előtt görnyedt a tányérja fölött, és egy normális csatornát keresve babrálta a készülék gombjait. Mike kedvtelenül felém emelte a fejét, de nem szólt semmit. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, és pár kékes-lilás folt tarkította az arcát az arccsontja vonalában - bár ezt az utóbbi időben megszoktam, és már nem is kérdezősködtem felőle, mert sosem kaptam választ. - Mi van?
- Jók voltatok tegnap - jelent meg egy halvány mosoly az arcán, figyelembe sem véve a kérdésemet, mire Slash valami "kösz" féleséget nyögve teljesen eltüntetett minden maradék kaját a tányérjáról, és szinte azonnal caplatott is ki a konyhába újabb adagért.
- Ott voltál? - mosolyodtam el én is, mire Mike megvonta a vállát.
- Ott voltunk Sandyvel meg pár sráccal.
- Mondtam, hogy utána gyertek hátra hozzánk - vontam fel a szemöldököm értetlenül - kezdett kiborítani, hogy szinte semmit sem tudok Mike-ról, és hogy mit csinál. Elvileg már abbahagyta a kokain terjesztését, de úgy tűnik, ugyanolyan balhés maradt - állandóan tele van ütésnyomokkal, a szokásosnál is szótlanabb, és van, hogy napokig haza sem tolja a képét.
- Nem tudtunk, mert... - rázta meg a fejét lassan, aztán egy pillanatnyi habozás után idegesen beletúrt a hajába, és sóhajtott egyet. - Sandy szarul lett.
- Mi? Miért? - ráztam én is a fejem értetlenül, feszülten csengő hangomra pedig Duff is felemelte a fejét a tévé képernyőjéről.
- Elkezdett vért köhögni, aztán... Aztán kimentünk a koncertről, az utcán meg köhögőrohamot kapott, és majdnem... megfulladt - halkult el Mike hangja, az arca pedig még a gondolattól is falfehérré vált. Meghökkenve egyenesedtem fel, és önkéntelenül a szám elé emeltem a kezem. - Összesett, én meg... Nem volt nálam a kocsi, úgyhogy Rob... az egyik srác furgonjával elindultunk a... kórházba. Nem tudtam, mi a baja, de alig kapott levegőt... Túl... Túladagolta magát, és... É-én adtam neki a kokaint...
Összeszoruló gyomorral szorítottam a szám elé a kezemet - alig akartam elhinni, amit hallok. Mike a tenyerébe temette az arcát, aztán pár másodpercnyi csend után, összegyűjtve minden erejét vett egy nagy levegőt, és felegyenesedett. Duff tekintete az enyémet kereste, de a belőle kiolvasott aggodalmat nem tudtam hová tenni.
- Hol van?
- Kórházban, tőle jövök - felelte Mike újra beletúrva a hajába, mire idegesen végigsimítottam a karján. - Egész éjjel ott voltam. Jobban van, de holnapig biztos nem engedik ki...
- Kérsz? - jelent meg a konyhaajtóban Slash egy tányérnyi, egymásra dobált kenyérszelettel, és mit sem tudva az előbbi dologról Mike felé nyújtott egyet. Mike elvigyorodva elvette tőle, és beleharapott.
- Kösz.
Slash rántott egyet a vállán, aztán visszahuppant a kanapéra. A tévé még háttérzajként is az egyetlen hangforrás volt a szobában - mély csend telepedett közénk. Duff nem vette le a tekintetét az enyémről, és bár eleinte nem értettem, miért, pár másodpercig rezzenéstelen arccal visszabámulva rá sikerült felfognom - a tegnapi kokainadagomra gondolt, ami hasonló vérköhögéssel járt, de Sandy esetéhez képest semminek éreztem. Lassan megrázva a fejem elkaptam a tekintetem - Slash pedig pár percnyi folyamatos evés után értetlenné váló tekintettel kapkodta a fejét köztünk.
- Mi van? - kérdezte teli szájjal, mire válasz nélkül felpattantam a kanapéról, és lehajolva az ágy mellett heverő gatyámért egy pillanat alatt belebújtam. Mike szavak nélkül is tudta, mire készülök, úgyhogy megadóan feltápászkodott a kanapéról, de hozzávágva egy kezem ügyébe akadó párnát megállásra kényszerítettem.
- Itt maradsz - szóltam rá magyarul, mire Slash még kétségbeesettebb arckifejezéssel nézett körül. Mike visszahuppanva felkapta a mellette heverő slusszkulcsot és hangos csörgés kíséretében felém hajította. Elkapnom persze nem sikerült, úgyhogy halkan felröhögve lehajoltam érte, és újra Mike felé fordultam. - Aludj, meg egyél, vagy nézzél tévét, de ne tépd magad, jó?
- Jó - vonta meg a vállát engedelmesen.
- Mi van? Mit mondtál? - ismételte a még mindig értetlen Slash, miközben Duff is a pólója után kezdett kutatni, majd felrángatta magára a cipőjét, és indulásra készen magára kapta a bőrdzsekijét. Slash felé hajítva az ágy mellett szétdobált tornacipőit szintén a hátamra terítettem a bőrdzsekimet, és egy mozdulattal kihúztam alóla hosszú, kócosan össze-vissza meredező hajamat.
- Kórházba megyünk.

- Sandy Westet keresem - vágtam bele a közepébe, ahogy sorra kerülve végre a kórházi recepció elé kerültem. Az alacsony recepciós csaj felvont szemöldökkel, kissé tátva maradt szájjal nézett végig rajtam, majd a mögöttem ácsorgó két magas, drogos fejű, bőrdzsekis srácon, akik nem biztos, hogy túl biztató látványt nyújtottak. Meg egyébként én sem nézhettem ki egy tisztességesen dolgozó mintapolgárnak.
- Sajnálom, csak rokonok látogathatják - szólalt meg bizonytalanul a lány, és megigazította orrnyergén a szemüvegét. Idegesen doboltam az ujjaimmal a pulton, de nem estem kétségbe.
- Semmi gond, a nővére vagyok - vágtam rá szemrebbenés nélkül hazudva, mire Slash halkan felröhögött mögöttem. Hátra sem nézve sípcsonton rúgtam, mire egy "aú, baszod" után elhallgatott.
- Értem, a nevét, legyen szíves - bólintott még mindig távolságtartó hangsúllyal a lány, és egy tollat vett a kezébe. Ideges dobolásomra felemelte a fejét, mire a szememet forgatva abbahagytam, és összefontam magam előtt a karjaimat.
- Zoe West.
- Rendben van... A száznyolcas kórterem, a folyosó végén balra.
- Kösz - csaptam egy utolsót a recepciós pultra, és azzal a lendülettel el is indultam a mutatott irányba. Bár mindenképp látni akartam Sandyt, kicsit féltem, hogy rosszabb lesz a látványa, mint amire számítok - arra pedig nem biztos, hogy fel vagyok készülve.
- Most akkor a kiscsaj túladagolta magát? - kérdezte szegény Slash, ahogy szinte végigviharzottunk a számomra visszataszítóan zöld kórházi falak között - neki azóta is csak tőmondatokban tudtuk elmesélni, hogy mégis mi a francért rángatjuk el Hollywood túlsó végébe, egy ilyen ellenséges kis kórházszerű épületbe.
- Aha - válaszoltam idegesen, és Duffal együtt hirtelen eltűntem a következő bal kanyarban, mire a lendülettől túlszaladó Slash a tornacipőjét csikorgatva lefékezett, és botladozva utolért minket. - Tizenhat éves, és sikerült majdnem kinyírnia magát.
- Tizenhat éves? - emelte meg a hangját Duff meglepődve, és óvatosan oldalba taszítva jelezte, hogy látja a száznyolcas kórtermet a bal oldalon.
- Tizenhat éves - ismételtem magam is hitetlenül, és a szintén visszataszító, tipikus látványt nyújtó kórházi székeken ücsörgő emberek kinéző pillantásait figyelembe sem véve bepillantottam az ajtó üvegablakát takaró redőny rései között. Világos szoba rejtőzött mögötte, az ágyban pedig egy törékeny kis test feküdt, szinte teljesen betakarva egy fehér lepedővel.
- Segíthetek? - lépett oda egy idősebb ápolónő kedves mosollyal az arcán - ő volt az első abban a rohadt kórházban, aki nem úgy nézett végig rajtunk, mint szakadt kis lelencgyerekeken.
- Öö... Sandy Westhez jöttünk, a... nővére vagyok - hadartam el idegesen, mire a nővér továbbra is levakarhatatlan vigyorral a fején bólintott, és benyitva a kórterembe szó nélkül beengedett minket. Nem azért, de akárkik lehettünk volna.
- Megvárunk - kapta el a csuklómat Duff, mire hátrakapva a fejem egy ideges mosollyal biccentettem, és követtem a nővért a kórterembe. Lelassítva megálltam az ágy előtt, amin Sandy feküdt - a szeme csukva volt, a karjából, az orrából, a kórházi ruhája alól is mindenféle csövek vezettek különböző infúzióknak tűnő dolgokhoz, a feje mellett szívmonitor jelezte minden egyes szívdobbanását. Az arcán egy kis lemosatlan, alvadt vér, sötét foltok, és karikák a szeme alatt. A haja koszosan, kócosan feküdt a párnán - ha nem láttam volna a saját szememmel a szívmonitor képét, azt hittem volna, egy élettelen test fekszik előttem. Akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe Sandy sebezhetőnek és gyengének tűnő, fiatalon meggyötört teste láttán - az idős nővér egy pillanatra együttérzően a vállamra tette a kezét, majd szinte azonnal magamra hagyva kilépett a folyosói zajba. Bizonytalanul közelebb lépkedtem Sandy ágyához, és pár másodpercig néma csendben néztem, ahogyan szinte láthatatlanul megemelkedik a mellkasa minden egyes légzésére. Utáltam a gondolatot, hogy ezt a kokain tette vele - fogalmam sem volt róla, milyen életet él, alig ismertem, mégis úgy tudtam aggódni érte, mintha valóban a húgom lenne. Mondhatnám, hogy magamra emlékeztetett, de tizenhat évesen én messze nem ilyen életet éltem - elképzelni sem tudtam, mi jutatta őt idáig. Valószínűleg véletlen túladagolás volt, mégis a tény, hogy függő... Elképesztett.
- Nem alszom - mosolyodott el Sandy, mire ijedten összerezzenve hátrébb léptem kicsit. Sandy óvatosan feröhögve kinyitotta a szemét, és vidáman nézte, ahogy halálra vált tekintetem szintén felderül a mosolya láttán. A szeme piros volt és meggyötört - talán kialvatlanság, talán csak a körülmények tették, mindenesetre el sem hittem, hogy egy kórházi ágyon fekve is képes mosolyogni.
- Ne ijesztgess, basszus - nyugtattam le magam kissé, és óvatosan leültem az ágy szélére, mire az halkan csikorgott egyet. Sandy némán vigyorogva figyelt, ami mindjárt lelket öntött belém. - Meg sem viselt, vagy mi van?
- Volt már ilyen, nem ijedtem meg - közölte Sandy közömbösen, aztán aggodóra váltó tekintettel újra felém fordult. - Mike hogy van?
- Szarul, de ne miatta aggódj.
- Hát nem is magam miatt - vágta rá Sandy türelmetlenül. - Hazaküldtem, de félek, hogy csak emészti magát, pedig... mondtam, hogy nem az ő hibája.
Szó nélkül megráztam a fejem, és az ágy egy újabb nyikorgása kíséretében feltápászkodtam. Sandyn látszott, hogy mehetnékje van, de nyilván nem hagyhatta még el a kórházat.
- Meddig tartanak bent?
- Holnap mehetek, de vissza kell járnom rehabra...
- Figyelj - vágtam közbe türelmetlenül, mire Sandy elhallgatott, és kíváncsian figyelt. - Most itt hagylak, de ígérj meg nekem valamit.
- Mondd - biccentett Sandy felkönyökölve, mire újra elmosolyodtam - így már teljesen élettelinek, és épnek tűnt, ahhoz képest legalább is, ami történt vele.
- Soha a büdös életben többet ne csinálj ilyet - jelentettem ki határozottan, mire ő félmosollyal az arcán bólintott egyet, én viszont folytattam. - Vigyázz magadra, vigyázzatok egymásra Mike-kal, és ne nyírjátok ki magatokat, csak... Próbáljatok úgy élni, hogy ne kelljen még egyszer bejönnöm ide, jó?
Sandy vigyorgásra váltva újabb bólintással jelezte, hogy megértett, mire búcsúzóul megszorítva a kezét megfordultam, és kiléptem a kórterem ajtaján. Egyáltalán nem terveztem sírva fakadós, megható monológot tartani arról, hogy mennyire rossz úton jár, de úgy éreztem, a mondanivalómat így is teljes mértékben felfogta - és bár legbelül tudtam, hogy a magam függőségei miatt is így kéne aggódnom, akkor még nem láttam be teljesen. Nem az volt az utolsó alkalom, hogy beléptem annak a kórháznak a küszöbén.

*

Napok óta először voltam egyedül - az ismerős háztömb előtt a padkára felgurulva leállítottam a motort, és egy pillanatra elbambultam a kormány fölött elpillantva. Slasht és Duffot kitettem a Hollowayen, és bár hívtak, hogy menjek velük, nemet mondtam. Magam sem tudtam, hogy miért lettem ilyen lehangolt, de egy kis időre egyedül akartam maradni a gondolataimmal - és igazából azt sem tudtam, milyen gondolatok is azok, amikkel egyedül tervezek maradni. Utáltam Sandy esetére gondolni, utáltam a kokainra gondolni, és leginkább azon voltam, hogy sikerüljön teljesen megszabadítani a fejem az ehhez hasonló, utálatos gondolatoktól. Kipattanva a kocsiból felkaptam az anyósülésről a kajáldás zacskót, amiben - napok óta először fordul elő - rendes, főtt kaja volt. Ez volt az első dolog, amit megvettem a srácoktól kapott pénzből - Axl csak futólag, de egy mindent elmondó tekintet kíséretében a kezembe nyomta a koncertért és a többiért járó részemet, amit furcsa volt elfogadnom, de Axl egyetlen pillantására eltettem. Bár idegennek éreztem pénzt elfogadni tőlük, tudtam, hogy ez a banda minden tagjának jár - és a tudat, hogy ebben most én is benne vagyok, valahogy mégis felvidította a szívemet.
Teljes súlyommal húzva a háztömb nehéz üvegajtaját beléptem a lépcsőházba, ami minden ok nélkül már nagyon is hiányzott. Az elmúlt időben alig jártam haza, minden éjszaka máshol aludtam - ha egyáltalán aludtam -, és most mindennél megnyugtatóbb volt újra itthon lenni.
Minden ok nélkül elvigyorodva baktattam fel a lépcsőházban, és fordultam be a folyosónkra - aztán egy pillanat alatt megtorpantam, és az előbbi jókedvű vigyor rögtön lehervadt az arcomról. Nick ellökte magát a faltól, és először kifejezéstelen arccal lépkedett felém, aztán lassan felvonta a szemöldökét komollyá szilárduló arcom láttán. Szó nélkül hagytam, hogy szorosan előttem megállva a derekamra simítsa a kezét, aztán óvatosan elmosolyodva közelebb hajoljon, és megcsókoljon. Akármennyire is kedveltem őt, nem voltam képes a boldog szerelmest tettetve átölelni, és visszacsókolni - Nick szintén elkomorult tekintettel elengedett, aztán hátrébb lépve a szememből próbálta kiolvasni, mégis mi lehet a bajom. Szemrebbenés nélkül álltam a tekintetét - egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy megszólaljak, amíg ő nem kérdez.
- Zoe, napok óta nem láttalak - szólalt meg kétségbeesettnek tűnő hangon megtörve a köztünk feszülő csendet, mire a szememet lesütve, alig láthatóan megráztam a fejem. Nem akartam, hogy megint ez kezdődjön. - És amikor egy fél percig beszéltünk, akkor is azt közölted, hogy a következő két napban a bandával leszel, mert úgy döntöttél, fellépsz velük.
- Nem döntöttem úgy - vágtam közbe megemelve a hangom, az üres folyosó visszhangja viszont újra elcsendesített. - Szükségük volt rám.
- Dehogy volt - mosolygott Nick bosszantóan hitetlenül, mire azonnal felment bennem a pumpa. - Egyetlen utolsó lehetőség voltál, amit nem basztak kihasználni.
- Kurvára fogd be, Nick - ráztam meg a fejem magamra erőltetve egy minimális higgadtságot, mire Nick elhallgatva folytatta tovább a fölényes, hitetlen mosolygását. Pontosan tudtam, hogy mire gondol a koncerttel kapcsolatban - én csak jókor voltam jó helyen ahhoz, hogy utolsó, kétségbeesett lehetősgéként engem kérjenek fel basszernak egy iszonyatos vészhelyzet miatt. Nick szemétből csak úgy sütött a lenézés, és a tény, hogy engem csak kihasználtak - szó szerint ki tudtam olvasni a szeméből "erre önerőből nem lettél volna képes". Állva Nick féltékenységtől utálatossá vált tekintetét egyre fájdalmasabbakat ütött a szívem. Tudtam, hogy csak a harag beszél belőle, mégis befészkelte magát az agyamba a gondolat, hogy felkapaszkodtam egy bandán, akik már egyetlen egységet alkotnak, én pedig beugorva az utolsó pillanatban azt hittem, közéjük tartozom. Más bandában, más számait játszva nem lehet elindítani egy zenei pályafutást - mások erejét kihasználva elindulni a csúcs felé pedig a gyengeség jele. Megrázva a fejem próbáltam eltüntetni ezt a gondolatot, mert pontosan tudtam - amit én tettem, az puszta segítség volt a barátaimnak, akiknek szükségük volt rá. Nem akartam őket kihasználni, és ők sem akartak engem. De ezt ő nem értheti. - Amúgy ja, kurva jó volt a koncert, és kibaszottul jól éreztem magam, kösz a kérdést.
- Gondolom - vigyorgott továbbra is az arcomba, és keresztbe fonva maga előtt a karjait még tovább tervezte húzni az agyamat. - Rögtön a koncert után elküldtek, vagy még kellettél, hogy legyen hol aludniuk?
- Pofa be, faszfej! - Az egyre csak gyűlő dühöm akaratlanul is utat tört magának, ezzel győzedelmes mosolyt varázsolva Nick arcára. Szívesen letöröltem volna a képéről, de tudtam, hogy nem lenne a legszerencsésebb megoldás újabb bunyóba keverednem. - A folyamatos basztatásod és a kibaszott okoskodásod kurvára nem hiányzott.
- Nekem pedig hiányoztál - vallotta be Nick, de kedvesnek szánt kijelentését csak még rosszabbá tette a levakarhatatlan fölény az arcán. Idegesen összeszorítva a fogaimat vártam, hogy okot adjon arra, hogy megüssem, de egyelőre tudtam türtőztetni magam. - Már vagy három napja nem csináltuk...
- Na ide figyelj, te kibaszott seggarc - vágtam közbe olyan erős hanggal, hogy egy pillanatra Nick arcán is meglepettség tükröződött. Közel voltam hozzá, hogy legalább pofán vágjam, de egyelőre csak szavakkal adtam ki a dühömet. - Vagy nagyon gyorsan eltakarodsz innen, és soha többet nem tolod elém a sunyi pofádat, vagy folytatod az arcoskodást, és úgy arcba rúglak, hogy beszélni is elfelejtesz. Világos?
Nick arcáról végleg eltűnt a nemrég érzett győzedelmes fölény, és őszinte meglepettség lépett a helyébe - még magam sem tudtam, hogy beszélhetek vele ennyi gyűlölettel a hangomban, amikor nemrég még szomorkásan kedves emlékeket idézett fel bennem a gondolata. Pár perc alatt sikerült a végletekig menően felhúznia, úgyhogy azon sem csodálkoztam volna, ha ezek után örökre megutálom - Nick fejében is hasonló gondolatok járhattak, ugyanis előbbi meglepettségét a mélyről jövő gyűlöletem iránti értetlenség váltotta fel. Kisebb néma hatásszünet után megráztam a fejem, aztán halkan magam elé mormogva meglendültem a lakásajtónk felé, és Nicket erőteljesen félrelökve a vállammal kivágtam magam előtt az ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.
- Szia, hoztam ka... - perdültem az ágy felé az arcomra kényszerített vidámsággal, ami őszinte vigyorrá, majd nevetéssé alakult a háton elterülő, hangosan horkoló Mike láttán. - ...ját.
A kajáldás zacskóval a kezemben lehuppantam a békésen alvó Mike mellé az ágy szélére, aztán egy pillanatra elgondolkodva bambultam a bekapcsolva hagyott tévé képernyője felé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a kezemben szorított zacskó fülét, és mindkét zsebembe beletúrva egy kis kártya után kezdtem kutatni. Hamar megtaláltam a sok kacat között a egyetlen, még aránylag gyűretlen lapocskát, amit írással felfelé fordítva pár pillanat alatt átfutottam a szememmel. Közelebb mászva az éjjeliszekrényen álló telefonhoz a fülem és a vállam közé támasztottam a kagylót, aztán a kártya és a számok között kapkodva a tekintetem tárcsáztam. Egy pillanatra a szívem dobogását a torkomban éreztem, ahogyan hallgattam a telefon kicsöngését, majd az azt követő határozottan felcsendülő női hangot.
- Halló, tessék, Victoria Cathlyn Parks.
- Helló, itt... Zoe Roberts - szólaltam meg kissé bizonytalanul, aztán mély levegőt véve folytattam. - Szeretnék találkozni a bandával.

_________

 

Drága Olvasóim!

Annyira boldog vagyok, hogy végre sikerült belekezdenem a második részbe is - ezzel az első fejezettel remélem a megfelelő kezdő lökést adtam egy újabb, nagyobb résznek a történetben. Remélem, nektek is tesztett a fejzet, de mindenféleképpen hagyjatok egy kommentet vagy pipát, mert tényleg nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! Emellett nagyon szépen köszönöm a mostanra összegyűlt 15 000 oldalmegjelenítést, ami számomra elképesztően nagy szám, és borzasztóan hálás vagyok érte! Köszönöm♥

Puszi,

ROSE