II. rész 14. fejezet

Drága Olvasóim!
 Mint ahogyan azt ígértem, itt a hónapok óta késlekedő rész. Csak annyit szeretnék mondani róla figyelmeztetésképp, hogy borzasztóan hosszú és nyomott. Ha hibák vannak benne, nézzétek el kérlek, mert őszintén nem szeretem ezt a fejezetet, és így újraolvasni sem nagyon kívánkoztam. Tényleg, csak figyelmeztetés, az egészben nincs egy kevésbé nyomasztó rész sem, úgyhogy remélem azért nem veszi el a kedveteket az olvasástól ez az enyhén depressziós hangulatú fejezet :D Én személy szerint nem szeretem, és azt hiszem nem is fogok többet ennyire sötét rész írásába fogni, mert nem jó. Azért remélem, Nektek valamennyire tetszeni fog, de ígérem, a továbbiakban azért minden kicsit jobbra fordul :) Jó olvasást és ölelek mindenkit!
 
SHADOWS STILL REMAIN
 
Mindjárt lejönnek a színpadról. Mindjárt vége a koncertnek, és akkor elmondom neki.
 Pár perccel a fellépésük előrelátható vége előtt már kezdett bennem nőni a feszültség, úgyhogy úgy döntöttem, visszavonulok az öltözőjükbe, azon belül is a legsötétebb, legapróbb kis szobába, ahol Duff a koncert előtt is készülődött. A tükör körül halványan pislákoló, fehéren égő gömbök igazi hollywoodi filmsztár jelleget adtak annak a fekete kis lyuknak - miközben a falak persze össze voltak firkálva, a vakolat le volt rugdalva róla, mindenféle bútor helyett pedig egyetlen, szakadt kis matrac feküdt a földön a sarokban, és egyetlen rozoga asztal meg egy szék a hatalmas tükör alatt. Ott lógott Axl egyik undorító, párducmintás kabátja a szék háttámláján, meg ha jól láttam, Slash egyik foltozott farmerja is ott hevert a földön, de ezen kívül azt a picike szobát majdnem teljes egészében Duff foglalta be. Ott volt a tornacipője, a cigije kiborulva az asztalra, mellette egy itt-ott törött fésű, pár rúzs meg hasonlók, egy-két pengető, meg két üres sörösüveg és egy félig elfogyasztott vodka. A bőrdzsekije a székre volt dobva, a gitártokja pedig a falnak támasztva ácsorgott egymagában a sötétben. A levegőben is az ő illata terjengett - pár perce pillantottam meg az asztalon egy kölnit, majd miután kíváncsiságból a csuklómra fújtam, és azonnal rájöttem, hogy ez az ő illata, mint egy komplett őrült, úgy fújkodtam vele be minden egyes ruhámat, és végtagomat. Komolyan, nem vagyok normális.

A földön kuporogtam még mindig a teljes homályban, és a térdeimet magam elé felhúzva, egyre erősebben lüktető szívvel vártam az öltöző ajtajának nyitódását. A teljes némaságban ami körülvett, az egyetlen hangforrás az utolsó ütemeit dübörgő zene és az odakinti közönség falakat döntő ordítása volt - a tompa zajt hallgatva átöleltem a térdeimet, és a dzsekim ujjába temettem az arcom. Azonnal megcsapott Duff édes illata, úgyhogy szinte azonnal hatalmasat sóhajtva hagytam, hogy teljesen átjárja a tüdőmet. Istenem, bárcsak felfognám végre, hogy mire készülök. És bár tudnám, hogy ő mit fog mondani - szó szerint akármit megadtam volna abban a pillanatban azért, hogy már végre túllehessek az egészen. Utáltam ezt az idegtépő, feszítő érzést a mellkasomban, ami egy pillanatra nem hagyott nyugodni.
Aztán a zene elhallgatott. A tömeg hatalmas hangereje így azonnal felerősödött, én pedig felemelve a fejem hallgattam tovább a gyenge és távolinak tűnő, tompa hangzavart. Most biztosan leugranak a színpadról. Röhögnek, Adriana a nyakukba ugrik, a technikus srácok pedig éppen áramtalanítják a gitárokat. Biztos összefutnak még pár emberrel a színpad mellett, akik gratulálnak nekik, és kezet ráznak, holott a srácok tuti úsznak az izzadtságban, alig kapnak levegőt és a lelküket is képesek lennének kilehelni - ismerős volt az érzés. Szinte éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem, ahogy elképzeltem, hogyan közelednek egyre jobban az öltöző felé. Egy csomóan rájuk lehetnek akaszkodva, de csak fáradtan vigyorognak, elfogadják a feléjük nyújtott piákat, vizesüvegeket meg törölközőket, és erre tartanak a visszhangos, sötét folyosón. Biztosan közelednek, még hallom is a távolban, ahogy Slash hülyén felkacag, Steven meg túlharsogva a még mindig tomboló közönség hangját ordít valamit. Duff is teljesen ki lehet merülve. És mindjárt ideérnek. Pár másodperc választott el attól az utálatos pillanattól, amitől annyira rettegtem - már éppen készültem volna rá, hogy feltápászkodjak a földről, amikor az öltöző kinti ajtaja egy hatalmas robbanással kivágódott, és megütötte a fülemet a srácok hatalmas zaja, röhögése és az értelmetlen és céltalan üvöltése. Szinte a levegő is a torkomon akadt, ahogy az öltöző kis mellékszobájában ücsörögve a sötét ajtót figyeltem - vártam, hogy Duff belépjen rajta.
- ZOE! - ordította el magát Slash az ajtó másik oldalán azonnal, túlordítva a többiek által keltett zajt, de nem reagáltam - máskor kifejezetten viccesnek tűnt volna a még a hangjából is áradó, hatalmas mennyiségben elfogyasztott alkohol, most azonban csendben maradtam, és visszakuporodva a fal mellé, egyre jobban összeszoruló gyomorral vártam. A többiek lerendezése később is jöhet, most Duffot kell látnom. Még mielőtt újra berezelek, és meggondolom magam.
Aztán pár hosszú perceknek tűnő pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Duff kócos, szőke feje jelent meg mögötte - felemelve rá a tekintetemet követtem minden egyes mozdulatát, ahogy belépve egészen óvatosan becsukja magam mögött az ajtót, aztán a minden egyes porcikájából áradó kimerültséggel ellépked előttem a sötétben. Mozdulatlanul és továbbra is a torkomban dobogó szívvel pislogtam rá felfelé, mire ő pár másodperc múlva megérezve magán a tekintetemet megtorpant, és bizonytalan mozdulattal felém fordult - bár homály fedte a szobát, még így is tisztán láttam az egy pillanatra megrezzenő arcán, hogy megrémült a sötétben némán rejtőzködő alakomtól, majd rögtön újra ellágyuló arcvonásokkal teljesen felém fordult. Vártam, hogy mondjon valami olyasmit, hogy "mi a francot csinálsz a földön" vagy "megijesztettél", de Duff meg sem szólalt - némán állta a tekintetemet, és akármennyire is igyekeztem, a félhomályban nem sikerült semmit sem leolvasnom az arcáról. Bár már ekkor is éreztem, hogy valami nincs rendben - egyedül jött be a szobába, csendben és higgadtan, és nyilván némi magányra vágyott, ha az ajtót is becsukta maga mögött. És ennek a tudata nem segített a mellkasomat belülről feszítő és mardosó érzésen. Talán nem ez a legjobb pillanat erre az egészre...
Nem, nem gondolom meg magam újra. Elhatároztam magam, és pont nem érdekel, hogy éppen milyen állapotban van. Én is szarul érzem magam, és éppen ezért tudni fogja. Méghozzá most azonnal.
Duff a mozdulatlanságából kizökkenve elfordult, és az asztal felé lépve komótosan a kezébe vette az otthagyott vodkás üveget. A mozdulataiból tisztán látszott, hogy seggrészeg - bár fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan tudta összehozni a koncert előtt és közben, amellett a nem kis adag kokain mellett, amit valószínűleg még az utolsó pillanatban szívott. Ennek ellenére most mintha nyugodt és teljesen belassult lett volna; továbbra is szótlanul lépkedett egyre csak távolabbra tőlem, és lehuppanva a sarokban lévő matracra a falnak vetette a hátát. Biztos, hogy a helyzet tette, de kellemetlenül éreztem magam - az egyetlen hang az öltözőből beszűrődő hangzavaron kívül a vodkás üveg kupakjának hangja volt, és a folyadék löttyenéséé, ahogy Duff vagy a felét eltüntette egy húzással. Idegesen pillantottam le a most ölembe ejtett kezeimre, és nem érezhettem volna magam ennél frusztráltabban - csend volt, sötét, és feszült valami közöttünk, amire nem tudtam volna pontosan rámutatni. Talán ez volt az előszele az egésznek.
Felkaptam a fejem, és Duff homályos tekintetével találtam szembe magam. Talán éppen emiatt nem tudtam belőle kiolvasni egyetlen érzést sem, így még csak azt sem tudtam volna megállapítani, hogy most dühös rám, fáradt, vagy megint csak a pillantásomat keresi, és egy pillanat múlva elvigyorodik azzal a pofátlan csillanással a szemében. Fogalmam sem volt, de most az egyszer, életemben egyszer kellemetlennek éreztem a pillantását - bámult, egyenesen és szüntelenül, a halványan pislákoló fényen keresztül és akármennyire is ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, amely máskor is, most mintha égetett volna a nézése. Hát, azt hiszem, itt az idő megszólalni.
- Gyere ide - törte meg a csendet Duff halk és nyugodt hangjával, mielőtt még egyáltalán szólásra nyithattam volna a számat, mire azonnal elkaptam a fejem, és ahelyett, hogy megmozdultam volna, újra a körmeimet idegesen piszkáló ujjaimra szegeztem a tekintetemet. Bár valahol megnyugtatott a Duff hangjából áradó ismerős higgadtság és szinte késztetést éreztem rá, hogy úgy tegyek, ahogy mondott, és mellé huppanva hozzá bújjak - a torkomban dübörgő szívem viszont emlékeztetett rá, hogy most minden kertelés és miegymás nélkül beszélnem kell vele. Nem mozdultam meg.
- Duff - szólaltam meg pár másodpercnyi újabb némaság után, és idegesen állapítottam meg magamban, hogy még a hangom is bizonytalanul remeg. Fasza. Pedig éppen most kellene összeszednem magam és határozottan közölni vele, hogy terhes vagyok. Bár a fejemet nem mozdítottam, a szemem sarkából láttam, ahogy Duff válasz helyett csak érdeklődve előrébb mászik a matracon, és közelebb hajolva felém lerakja a földre a vodkás üveget. A büdös életben nem éreztem még magam olyan határozatlannak, mint abban a pillanatban.
- Mondd.
- Duff, é... - kezdtem bele továbbra is az ölembe ejtett kézfejemet bámulva, de a hangom akaratlanul is elcsuklott, és ez csak még jobban belém vágta az ideget. Gyerünk. Gyors levegőt véve hirtelen megemeltem a fejem, és egyenesen Duff felé szegezve a tekintetemet újra belekezdtem. És ezúttal sikerült. - Duff, én terhes vagyok.
A hihetetlen módon határozottan kijelentett szavaim szinte visszhangzottak a következő pillanatban beállt mély, síri csendben. A magabiztos tekintetem és arckifejezésem alig észrevehetően megremegett, ahogy továbbra is Duff felé bámultam - mozdulatlan volt, teljesen. Még csak meg sem rezdült. Rezzenéstelen arckifejezéssel állta a tekintetemet, ugyanúgy a matrac szélén ücsörögve, és bár a szemeit és a teljes arcát nem láttam a szobán ülő sötétség és a homlokába hulló hajtincsek miatt, most talán szerencsésebb is volt így. Talán nem akartam látni a hirtelen a szemében tükröződő érzéseket és gondolatokat, amiket az előbbi szavaim hagytak maguk után.
El sem hinné az ember, hogy pár rövidke másodperc milyen végtelennek tűnő órákig el tud elhúzódni, amikor vár valamire. Sosem akart vége lenni annak a rövid kis időnek - legalábbis számomra így tűnt. A megkönnyebbülés, amit éreznem kellett volna a végre valahára kimondott szavak után, most sehol sem volt. Komolyan, szerintem még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy bámultam hozzá hasonlóan mozdulatlanul és egyenesen a távolabb ülő Duff felé. Aztán végre, végre megmozdult, talán összerezzent kissé - a kezeit lassan felemelve a tenyerébe temette az arcát, és hallottam a közénk telepedett mély csendben, ahogy szagatottan vesz egy hirtelen levegőt, és nehézkesen fújja ki. Komolyan, nem akartam sírni, a szám viszont akaratlanul megremegett, és mintha könnybe is lábadt volna a szemem hirtelen - hiszen nem ez volt a legjobb reakció, amire számíthattam. Túl voltam ugyan a számomra legnehezebbnek tűnő részén a dolognak, de Duff mozdulatai semmi jót nem tükröztek, és már akkor meg mertem volna fogadni, hogy most valami rettenetes jön. Ó, a rohadt életbe.
- Cs-csak három napja tudtam meg - szólaltam meg újra, kényszerét érezve annak, hogy valahogyan javítsak a helyzeten, amikor nyilvánvalóan erre nem igazán volt sok lehetőségem - a hangom pedig megint gyengének és bizonytalannak tűnt, ami talán érthető is volt, tekintve, hogy erővel próbáltam meg éppen visszafojtani a nem kívánt könnyeimet. Tényleg, fogalmam sem volt, miért akarok sírni. Duff a térdén könyökölve, teljes arcát a tenyerébe temetve és teljesen némán nem éppen úgy nézett ki, mint aki kiugrik a bőréből a hír hallatán. Kissé remegni kezdett a keze, amit szintén nem vettem jó jelnek - tudtam, tudtam, hogy tekintettel kéne lennem arra a sok szarra, amit az elmúlt órákban ivott, meg ki tudja, még mit szívott mellé. Miért is erőltettem ennyire ezt az egészet éppen most? Hiszen egyáltalán nincs magánál. Komolyan így akartam vele megbeszélni egy ilyen súlyú dolgot? Lassan kezdtem felfogni, hogy akármennyire is helyesnek tűnt, ez nem a legjobb döntés volt.
- Mennyi ideje? - törte meg újra a csendet végre valahára Duff is, a hangja viszont most teljesen másnak tűnt - kissé rekedtes volt, és elfojtott. Idegesen rágni kezdtem a számat, ahogy a hirtelen súly alatt megremegő kezeimmel feltoltam magam, és feltápászkodva a földről feszülten összefontam magam előtt a karjaimat. Őszintén, most örültem, hogy félhomály fedi az egész szobát - az istenért sem akartam, hogy látszódjanak az arcomon lefutó könnycseppek, amik természetesen csak még jobban felhúztak.
- Öt hetes - feleltem halkan, de még így is fülsüketítően hangosnak tűnt a hangom a halálos csendben - bár az ajtó túloldaláról még mindig zene, ordibálás és hangos nevetés hangjai szűrődtek be, ezek mintha teljesen meszűntek volna számomra. Érthető, éppen próbáltam leküzdeni magamban az egyre csak tomboló félelemérzetet. Tudtam, úgy tudtam, hogy dühös lesz. - Öt hetes, de nem tudom, hogy történhetett, én... Elvileg nem is lehet gyerekem, é-én voltam a dokinál, é...
- Voltál a dokinál - ismételte Duff hirtelen indulattal közbevágva, mire azonnal elhallgattam, és továbbra is idegesen szorítva a magam előtt összefont karjaimat, szinte vacogva toporogtam előtte a szoba közepén. Ahogy ezt mondta, Duff végre felemelte a fejét, és újra leejtve maga mellé a kezeit felegyenesedett - az arcáról pedig tisztán és félreismerhetetlenül valamiféle frusztráltság és düh tükröződött. Mi más.
- Ige...
- És miért nem vetetted el? - kérdezte újra a halk szavamba vágva, ezúttal még hangosabb indulattal, mire teljesen elnémulva szinte azonnal megdermedtem, és őszinte meghökkenéssel bámultam vissza Duffra, arra a Duffra, aki látszólag egyre jobban felhúzva magát és dühbe gurulva most idegesen felpattant, majd az előbbi higgadtságnak jelét sem mutatva újra feszülten a hajába túrt, és aki most egyenesen megkérdezte tőlem, hogy miért nem vetettem már el a saját gyerekemet. A fejemben hirtelen vagy ezerszer visszhangzó szavaitól teljes sokk uralkodott el rajtam, és abban a pillanatban teljesen ledermedtem.
- Tessék? - kérdeztem vissza az újabb végtelennek tűnő, pár másodpercnyi némaság után hirtelen felerősödő hanggal, és egészen aprócskának éreztem magam ott a szoba közepén ácsorogva, tehetetlenül és ledöbbenve. Pedig komolyan azt hittem, hogy sikerült magam felkészítenem erre a pillanatra. Duff rám sem nézett, egyre hatalmasabb méreggel a mozdulataiban járkált fel-alá, felrúgta a vodkás üveget, és egyre csak azt hajtogatta magának, hogy "nem hiszem el, nem, nem, nem". A hangja visszafojtott volt a benne láthatóan növekvő feszültségtől, és bár tudtam, hogy nincsen teljesen magánál, a hatalmas mozdulatai és az arcára is tisztán kiülő érzései éppen ezért megijesztettek. Megszeppent voltam, felháborodott, és hirtelen én is végtelenül, végtelenül dühös az előttem tombolásra készen szinte haját tépő Duffra. Mégis hogyan mondhat ilyet nekem? Mi a jó franc ütött belé? - Duff gyereket várok, fogd már fel! Hogy vetette...
- Nem - vágott ismét közbe egy erőteljes kiáltással, és láttam rajta, hogy hirtelen azt sem tudja, mihez nyúljon, amin kitöltheti a kitörni készülő dühét - indulatosan az asztalhoz lépett, és minden előzmény nélkül leborította róla az összes rajta lévő cuccot. A sok apró holmi hirtelen csattanással ért földet, mire önkéntelenül is összerezzentem, és hátrébb léptem egyet a fal felé. Mostmár ezer százalékig biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben a fejében - veszekedtünk már kismilliószor, de egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, sosem láttam még igazán agresszívnak. Mert egyszerűen nem volt az. És akkor jöttem rá, hogy hatalmas hiba volt most előrukkolni ezzel az egésszel. Nyilvánvalóan nincs ép eszénél. - Nem lehet gyerekem, érted?
- Az én gyerekem is, mégis hogy várod el, hogy elvetessem? - kiáltottam vissza hasonló indulattal, a könnyeim pedig teljesen szabad utat törve maguknak patakokban kezdtek el végigfolyni az arcomon - szó szerint fájt minden egyes dühös mozdulata és szava, amit a fejemhez vágott. Később persze mindent megértettem, de akkor mérhetetlenül haragudtam a reakciójáért. Ahelyett, hogy támogatott volna, hogy higgadt maradt volna és megpróbáltuk volna értelmesen megbeszélni, hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta a méreg és a kétségbeesés. Pedig pontosan tudtam, mit érez - hiszen ahogy mondtam, ebben egyikünk sem volt egyedül. Ez a mi gyerekünk volt.
- Pedig kurvára ezt kellett volna tenned - fordult felém kissé halkabban megszólalva, az arcáról és a hangjából azonban így is áradt a tömény düh és az idegesen remegő kezei sem segítettek az állapotán - őszintén úgy éreztem, hogy a vér is megfagy az ereimben a szavai hallatán. Utáltam. Kibaszottul. - Ki kellett volna kapartatnod abban a rohadt pillanatban.
- Mi a... - csúszott ki a számon akaratlanul is, és némán megrázkódó vállal felzokogtam. Kétségbe voltam esve, véglegesen - a magam előtt összefont a karjaim közül az egyiket az arcom elé emeltem az újabb hirtelen ledöbbenésem hatására, és komolyan nem akartam felfogni sem, hogy ezeket a szavakat Duff vágja éppen a fejemhez. Nem láttam a könnyeimtől, az előbbi haragot pedig most a mellkasomat rögtön összeszorító, végtelen elkeseredettség váltotta fel. - Te hallod magadat? Egy gyerekről beszélsz, aki még meg sem született!
- De nincs szükségünk rá, hát nem érted? - üvöltötte válaszként Duff újra felerősödő hanggal, és indulatos mozdulataival most felém lépkedett - talán félnem kellett volna, de abban a pillanatban szinte minden más érzést elszorított bennem a mérhetetlen sötétség, így szinte önkéntelenül kezdtem el hátrálni a közeledésére. Aztán utolért, és a sírásomat mintha ollóval vágták volna el, ahogy utánam kapva erőteljesen megragadta a csuklómat, és továbbra is csak hátrálásra késztetett. Kétségbeesetten kerestem a tekintetét, valamiféle ép vagy értelmes érzelem után kutatva, de még mindig alig láttam valamit - meg persze villámgyorsan is történt minden. A hátam a falnak ütközött, Duff pedig szorosan előttem állt meg - konkrétan akaratlanul reszketve bámultam továbbra is az arca felé, mert bár még mindig erős volt bennem a hirtelen utálat, látni akartam végre a szemeit. - Nincs szükségem egy gyerekre!
- Engedj el! - kiáltottam az arcába újra felerősödő indulattal, de minél erősebben próbáltam meg kirántani a csuklómat a szorításából, annál jobban fájt, így egy pillanatra újra könnybe lábadó szemekkel néztem fel rá - és végre találkozott a tekintetem Dufféval. Az arca rezzenéstelen és feszült volt, a szemei pedig dühtől elborultak; a zöld íriszei most szinte egyáltalán nem látszottak, annyira ki voltak tágulva a pupillái, mögülük pedig semmi ismerős érzés nem tűnt fel. Ez a tekintet kegyetlenül szíven szúrt, és még meg is forgatta benne a kést párszor. Csak később gondoltam át tisztán, de akkor egyáltalán nem érdekelt - pedig nyilvánvalóan erősen be volt állva, és nem kevés alkohol is dolgozhatott az agyában. Utána azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán ő uralta-e a mozdulatait és a gondolatait.
Duff némán egymáshoz szorítva az ajkait szorított rá durvábban a karomra, ahogy megpróbáltam kiszabadulni, nyilván azzal a szándékkal, hogy kényszerítsen rá, hogy a szemébe nézzek. Egyenesen átfúrtam a tekintetét az enyémmel - és abban a pillanatban mindennél jobban reméltem, hogy látja a belőle sugárzó mérhetetlen utálat és kétségbeesés keverékét. Reméltem, hogy érzi, mennyire gyűlölöm a szavaiért, és hogy tudja, mennyire fájtak és csak mélyítették bennem azt a rettenetes elkeseredettséget.
- Nem le... - kezdett bele újra továbbra sem enyhülő dühvel az arcán, de a következő pillanatban félbeszakította az erőteljes lökésem, amihez a szívem legmélyéről jövő utálatomból kellett erőt vennem - a könnyeim még mindig maguktól folytak végig az arcomon, és hirtelen úgy éreztem, nagyon távol akarok lenni Dufftól. Minél távolabb.
Ahogy hátratántorodott kissé, Duff még idegesen lepillantott rám, majd a csuklómat szorító kezére - talán kezdett előjönni a fekete harag mögül a józan énje, de őszintén szólva már az sem érdekelt volna, ha hirtelen minden eddigi szavát megbánja. Először lazított kissé a szorításomon, aztán alig észrevehetően megrázta a fejét, és ellökve a karomat teljesen elengedett. Azonnal magam elé kapva a csuklómat és fájdalmasan felszisszenve rásimítottam a tenyeremet, de még mindig követtem Duff minden egyes mozdulatát - egy pillanatig a homlokához emelte a kezét, aztán egy újabb dühös morgás kíséretében teljes erejével fellökte az útjába kerülő széket, majd a hatalmas, robbanásszerű csattanás után máris az ajtóhoz lendült. Egy pillanat múlva már ki is rontott rajta, és olyan erősen vágta be maga mögött, hogy nemcsak én rezzentem össze ijedten a csapódástól, de mintha a fal is megremegett volna, és az ajtó becsukódás helyett a hatalmas erő hatására újra kinyílt. Én pedig ott maradtam egyedül, és a következő másodperc ismét végtelenné nyúlt.
A düh és az utálat valami hihetetlen oknál fogva azonnal és hirtelen tűnt el - a helyébe rögtön az a bizonyos, mély elkeseredettség lépett. Még mindig a fal mellett álltam, a sötétben, a torkomban dobogó szívvel, száguldozó gondolatokkal és kegyetlenül fájó szívvel. Egyedül maradtam. Lassan lecsúsztam a fal mentén, majd teljesen a földre rogytam, ahogy a történtek szépen sorjában eljutottak az agyamig, és kisebb sokk hatása alatt csak a levegő után kapkodtam. Ez nem történhet meg velem. Ez nem. Még ahhoz is túlságosan le voltam dermedve, hogy zokogni kezdjek - pedig belül már egyértelműen ordítva sírtam. Valaki ébresszen fel ebből a kibaszott, hosszú és keserves rémálomból.
- Mi a fasz? - vágódott be alig pár másodperccel később Slash az öltöző ajtaján, de felé sem fordítottam a fejem. Duff itt hagyott. Nem kell neki a gyerek, ahogy én sem. Itt hagyott, egyedül. - Zoe.
Slash óvatosan szólított meg, mint aki nem biztos, hogy közeledhet-e egyáltalán felém, vagy talán még ön- és közveszélyes vagyok - nem mintha gondolkodott volna rajta egy pillanatra is. Félrerúgva az útból a széket azonnal felém lépett, aztán minden további nélkül letérdelt mellém a földre, és habár valószínűleg még csak halvány sejtése sem volt róla, hogy mi történhetett, szó nélkül átölelt, hogy erősen magához szorítson. És ahogy végigsimított a hajamon, nem bírtam tovább - halkan és kissé visszafojtottan ugyan, de felzokogtam, és úgy kapaszkodtam a magához ölelő Slash karjába, mintha az életemért tartanám.
- Mi a fasz folyik itt? - jelent meg az ajtóban Slash után alig pár másodperccel Izzy is, mire hirtelen észbe kapva szipogtam egyet, majd villámgyorsan kibontakoztam Slash karjaiból, és felpattanva a földről kiviharzottam Izzy mellett az ajtón. Félrelöktem kicsit a vállammal, de az egyetlen dolog, ami abban a pillanatban érdekelt, hogy ne rogyjak össze ott helyben hangosan zokogva, és minél hamarabb eltűnjek arról az átkozott helyről. Egy másodperc múlva már az öltöző ajtajánál voltam, és figyelmen kívül hagyva az utánam kiáltó hangokat kivágódtam rajta - csakúgy, ahogy azt valószínűleg Duff is tette nem sokkal előttem.
Kapkodtam a lábaimat, hogy ne érhessenek utol, bár hallottam a továbbra is értetlen kiáltásaikat a hátam mögött - a könnyeimtől homályosan látva végigrohantam a Roxy hátsó bejáratához vezető, homályos kis folyosón, majd kilökve magam előtt az ajtót szinte kiestem a Los Angeles-i hajnal fagyos és csípős levegőjére. Egy pillanatra sem álltam meg; még a platformjaimban is olyan gyorsan lépkedtem, amilyen gyorsan csak tudtam, és a sírástól szinte teljesen vakon siettem a halványan megvilágított parkolóban a magányosan ácsorgó kocsim felé. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam az akaratlanul erősödő zokogásomat, aztán dühösen megtörölve a szememet a dzsekim ujjával beindítottam a motort, és a gázba taposva egy pillanat alatt kitolattam a parkolóból - talán felelőtlenség volt egyáltalán a kormány mögé ülnöm is, de egyáltalán nem érdekelt. A kocsi kerekei az aszfalton csikorogva kanyarodtak ki a fényes Sunsetre, majd a lehető leggyorsabban, lassítás nélkül száguldottam tovább a célom felé. Szorított a mellkasom, még mindig alig kaptam levegőt, és bár a lehúzott ablakon át besüvítő, hideg menetszélnek vagy a még mindig hangos és csillogó Sunset Stripnek kissé fel kellett volna ébresztenie, de mintha semmilyen környezeti hatás nem ért volna el az agyamig. Fájt a szívem, nagyon fájt, és annak ellenére, hogy pontos gondolatok nem voltak képesek megfogalmazódni a fejemben, azt tudtam, hogy most nagy szarban vagyok. Méghozzá olyan nagy szarban, hogy ki sem láttam belőle - kilátástalan voltam és üres, és bár ez kimondva rohadtul idegesített volna, de mindezek felett úgy éreztem, darabokra tört a szívem. Szívás. Főleg, mert egy teljesen ismeretlen érzés volt, ami akkor olyan erővel tört rám, hogy a zokogástól kiszállni sem voltam képes a kocsiból, miután egy hatalmas fékcsikorgás kíséretében megálltam a háztömb előtt. Biztos hülyeségnek hangzik, de azt kívántam, bárcsak örökké elnyúlna ez a pillanat. Bárcsak örökké sötét lenne, és örökké itt ücsöröghetnék az éjszakai utcazajban - hogy sosem kelne fel a nap, és soha nem is kellene szembenéznem azzal a kibaszott valósággal. De persze semmi sem tart örökké.

Megmozdulni sem tudtam. A folyamatos ébrenléttől és a bennem szüntelenül uralkodó elkeseredettségtől mindennél jobban vágytam kokainra, vagy csak egyetlen szál cigire, de megmozdulni sem voltam képes, nem hogy felállni a Marlboromért. Hajnal volt, még nagyon korán, de a napfény már halvány világosságba borította a szobát - de persze ez nem az a fajta világosság volt, ami melegséget és boldogságot árasztott a vidám színeivel, hanem az a szürke, borús fajta, amiből tudja az ember, hogy aznap esni fog. Na, az időjárásról is ennyit. Fasza.
Órák óta ugyanúgy ültem, egy helyben, mozdulatlanul. A hátamat a falnak támasztottam az ágy mellett, a térdeimet felhúztam magam elé, és mindkét karommal átöleltem őket. Amikor hazaérve lerogytam ide a sötétben, még tudtam zokogni, és megállás nélkül folytak végig a könnycseppek az arcomon, eláztatva pár hajtincsemet és a dzsekim ujját is - most azonban ha akartam, se tudtam volna sírni. Kifújtam. Üres voltam, teljesen, és a sötétség érzetét még a kora reggeli, halvány fény sem szüntette meg. A gondolataim is teljesen kimerültek. Merev és kifejezéstelen tekintettel bámultam az erkélyajtó felé, a mögötte egyre világosabb szürkévé váló égboltra, a fejemet a hideg falnak döntve, és az ég világon nem éreztem semmit. Egy-két órája még rám-rámtört egy újabb halk, elkeseredett sírógörcs, amikor csak Duffra gondoltam, vagy arra, hogy egyszer innen fel kell kelnem, és folytatnom ezt a reménytelen életet; most viszont mint mondtam, teljesen üressé váltam. Megmozdulni sem akartam.
Úgy éreztem, soha többé nem fogom látni a srácokat. Nem tudom, miért, de volt egy ilyen érzésem. Egyedül maradtam, ami azt jelentette, hogy teljesen magam vagyok, és akármi is következik ezután, azt egyedül is fogom megoldani. Terhes vagyok, még mindig, de amellett, hogy azt kívántam, ez bárcsak meg sem történt volna, egyáltalán nem voltam dühös . Csak egy gyerek. Még meg sem született. Ja, egyedül vagyok, de még mindig mindent meg akarok tenni, hogy a gyerekem épségben szülessen meg, és hogy utána a lehető legjobb életet kapja, amit nyújtani tudok neki. Ezt gondoltam, mégis az egész helyzetet életem legabszurdabb időszakaként éltem meg. Nehéz volt felfognom, amiket Duff nemrég mondott, még ha eleinte üvöltve is visszhangzott a fejemben minden egyes szava - azonban ekkorra már biztos voltam benne, hogy akivel múlt éjszaka beszéltem, az nem Duff volt. Nem, Duff nem ilyen. Ismerem őt, igenis ismerem. Persze, hogy megijedt, még én is halálra rémültem a hírtől - és mivel egyáltalán nem volt magánál, így reagált. Biztosan ez volt az. Az agya valószínűleg fulladozott az elfogyasztott kokaintól és alkoholtól, és még csak fel sem fogta, milyen szavakat vagdos a fejemhez. És én szeretem őt. Ezt biztosan éreztem, viszont azt is tudtam, hogy nem akarok vele találkozni, egyáltalán látni sem akarom - és abban is egészen bizonyos voltam, hogy nem is fogom. Meg a többieket sem. A barátaimat, akikre Duff talán mint a testvéreire, úgy tekintett; és éppen ezért nem fogom őket látni, soha többé. Nem fognak keresni, én így gondoltam. Pedig mennyire hiányoztak. És Duff mindennél jobban.
Tehát teljesen össze voltam zavarodva, hajnal tájékában már a fejem is üres volt, és totálisan kimerülve, alig párat pislogva bámultam az erkélyajtó felé. Nem tudtam volna aludni, de nem is gondoltam rá - nem gondoltam semmire. Mégis, mintha az agyam jelzett volna, hogy ideje kizökkennem az élőhalotthoz hasonlító állapotból, hirtelen összerezzentem, és sűrűn pislogva párat leengedtem magam mellé a karjaimat. A végtelen és időtlennek tűnő sötétségbe lassan bekúszott a felkelő nap most hideg, elfojtott fénye. Az elmém is mintha kicsit felébredt volna; körülnéztem egy másodperc erejéig a csendes, mozdulatlan és félhomályfedte szobában, aztán egy mélyebb levegőt véve feltápászkodtam. Bár a fejem még mindig kissé üresnek érződött, de most hálás is voltam ezért - jólesett kicsit érzelemmentesen körbenézni, gondolatok nélkül mozogni. Lassan kibújtam a cipőmből, és kissé sajgó lábakkal léptem közelebb a szekrényhez, hogy felakaszthassam a sarkára a dzsekimet. A nadrágomból is kibújtam, aztán az enyhén cigifüstszagú felsőmből is, és gyorsan felkaptam az első hatalmas pólót, ami a kezem ügyébe került - a combomig leért, az ujjai pedig majdnem eltakarták a könyökömet, és ahogy egy gyors mozdulattal áthúztam a fejemen, egy jellegzetes, édes illat csapott meg. Duffé volt, de nem bántam, őszintén. Csak kihúztam alóla a hosszú, immár sötétebb hajtincseimet, aztán szinte gondolkodás nélkül a polcon magányosan ácsorgó lemezlejátszóhoz léptem, és végigfutattam az ujjaimat az egymás mellett szorosan sorakozó lemezborítókon. Rengeteg volt, és furcsa volt ugyan, de már a látványuk is egy kis jó érzéssel töltött el - az ujjaim megállapodtak a Goat's Head Soupnál, majd rutinos mozdulattal a kezembe kapva kicsúsztattam belőle a lemezt, és óvatosan a lejátszóra helyeztem. Gyorsan félrefújtam az arcom elől egy oda hulló hajtincset, miközben lassan a helyére irányítottam a tűt, aztán elengedve hátrébb léptem, és kissé megilletődötten torpantam meg, ahogy a gitár hangja hirtelen megtörte az órák óta a szobán ülő némaságot. Fellélegzett az agyam, komolyan. És akármennyire is fura meg abszurd volt, halványan elmosolyodtam egy pillanatra, és úgy vettem a kezembe komótosan a lemezlejátszó mellett gyűrődő papírdarabot. Szakadt volt itt-ott, látszott, hogy sokat forgatta valaki a kezében - óvatosan széthajtogattam, amíg az erkélyajtóhoz léptem, hogy aztán óvatosan szélesre tárva azt kiléphessek a friss, hajnali levegőre.
A zene halk volt ugyan, mégis kihallatszott a nyitott erkélyajtón keresztül - a talpam hirtelen majd' megfagyott, lévén mezítláb voltam, a hátam mögül szóló zenén kívül azonban nem nagyon érdekelt semmi. A kezemben lévő lapról egy pillanatra elfeledkezve a korláthoz léptem, és erősen megkapaszkodtam benne, de egy pillanatra sem tudtam levenni a tekintetem a nyomott szürkeségben ébredező Hollywoodról - mégiscsak itt van egy új nap. És bár szomorúnak kellett volna éreznem magam a hirtelen magánytól, túl sok ideje voltam ébren ahhoz, hogy bármit is érezzek. Na és? Tudok még eleget gondolkodni később - a csendes west hollywoodi látkép viszont még így, teljes borúban és homályban is a leggyönyörűbb dolog volt, ami ember szeme elé tárulhat. Még egy rozoga panel negyedik emeleti erkélyéről is.
Ha nem lettem volna még mindig terhes, most biztosan rágyújtottam volna - békésnek éreztem az egészet, még több órányi, rémálomhoz hasonlító szenvedés és tépelődés után is. Alig észrevehetően megborzongva végül pislogtam párat, és levéve a tekintetemet a most unalmas szürkeségbe borult hollywoodi épületek sziluettjéről újra a kezemben lévő papírdarabra pillantottam. Kissé kisimítottam a fél tenyeremen, hogy a rengeteg apró gyűrődés között láthassam a koszos és kicsit elkenődött írást - a dőlt betűk olvashatatlannak és zavarosnak tűntek, mégsem jelentett nagy nehézséget megértenem a szavakat. Duff írta. Egyértelmű volt - azonnal felismertem a betűit. Néhány sor meg néhol egy-egy szó át volt firkálva, vagy ki volt javítva, de így is felismerhetően egy dalszöveg állt össze a kezemben lévő papíron. Egyáltalán nem volt ismerős, sosem hallottam még azelőtt - persze mindig tudtam, hogy Duff rengeteg időt tölt az irkálással, és a legtöbbről ki is kéri a véleményem, ezt azonban még nem olvastam. És érdekes volt, nagyon is.
Nem tudtam, hogy ezt is egy Guns számnak szánta-e, de egy kicsit sem volt olyan. Nem volt benne dühös kiabálás, nem volt benne szó kibaszott zsarukról, drogos éjszakákról, sem szexről vagy egy bemutatásról minden faszfejnek, ahogy a többiben. Nem volt még címe sem, de ahogy megint végigfutottam a szememmel a szavakon, a bennem eddig uralkodó üresség kissé megremegett - szép volt. Nem mondhato, hogy nem volt az. Persze, egyenesen gyönyörű lett volna, ha éppen nem halálosan egyedül, elhagyottan ácsorogtam volna a kora reggeli hidegben, fázva és csendben.
Továbbra is rezzenéstelen arccal csúsztattam tovább a tekintetem most a lap szélét borító értelmetlen, kesze-kusza firkákra - a legtöbb csak egy-egy átfirkált, és ezért kivehetetlen figura volt, meg pár teljesen random szó vagy betű. Aztán megakadt a szemem a többszörösen átírt, vastag betűkön, amik a lap legalján rejtőztek. "Szeretem őt. Szeretem őt. Szeretem őt. Szeretem őt". Így, négyszer, erőteljesen, egymás alá írva. Az egyik e betűnél még a papír is átszakadt kicsit.
- Pfff - szaladt ki akaratlanul is a számon egy halk sziszegés, aztán egészen halványan elmosolyodva megfordítottam a papírt, és szinte önkéntelen mozdulatokkal hajtogatni kezdtem. Félbehajtottam, majd behajtottam pár sarkát, aztán egy pillanat múlva az ujjaim már automatikus mozdulatokkal próbáltak valami értelmes formát kihozni az egészből. Komolyan ott álltam némán, az egyetlen hangforrás az egész utcában a hátam mögül félhangosan szóló Angie volt, és miközben a szám valószínűleg az egész Clarkon halkan visszhangzott, én mezítláb ácsorogtam a jéghideg erkélyen, és valami gyűrött papírt hajtogattam szorgalmasan. Aztán óvatosan a helyére igazítottam még pár sarkát a figurának, végül pedig óvatosan megforgatva az ujjaim között felemeltem. Kész volt.
Le sem tagadhattam volna a bennem lakozó ötéves kisgyereket, miután szinte önkéntelenül reptettem meg a kezemmel a hattyút formázó papírdarabot, aminek most tele volt a csőre, az egész nyaka és a szárnyai is dőlt betűs szavakkal. Mosolyogtam kissé a gondolatra, de a halvány vidámság jele valamiért egy pillanat múlva már el is tűnt az arcomról - hirtelen egy tekintetet éreztem magamon, annak ellenére is, hogy hajnal lévén senki és semmi nem járt még az utcán. De azért hallgattam a megérzésemre, és lefelé kapva a fejem lepillantottam az alattam elterülő, csendes utcára. És ott állt.
Teljesen megdermedve, mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal bámultam vissza rá. Duff zsebre vágott kezekkel, és pár hajtinccsel az arcában fordította felfelé a fejét, és egy pillanat sem kellett hozzá, hogy lássam - teljesen ki van fújva. Meggyötört volt a feje, és olyan mély karikák ültek a szeme alatt, amilyet még életemben nem láttam - ennek ellenére teljesen nyugodt volt az arckifejezése, és a tekintete is újra a szokásos volt. Meg persze attól még így is éreztem, hogy dobban egy erősebbet a szívem, és utáltam is magam ezért rendesen. Négy emeletnyi különbség volt köztünk, mégis úgy éreztem, hogy egyenesen a szemembe fúródik a tekintete. És bár ugyanúgy kifejezéstelen arccal, és mozdulatlanul állt ott, láttam rajta a magára erőltetett higgadtságot és a mérhetetlen fáradtságot.
És hogy mit éreztem? Nagyon semmit. Ugyanazt, amit eddig. Nem akartam már sírni, nem voltam se dühös, sem elkeseredett. Nem éreztem jóformán semmit, még akkor sem, amikor Duff lassan elfordítva az arcát a bejárati ajtó felé fordult, végül pedig meglepően gyors léptekkel elindult a lépcsőház felé. Újra a messzi Hollywood felé emeltem a tekintetem, aztán nyugodtan sóhajtva egy halkat hátrébb léptem a korláttól, és óvatosan leültem a nyitott erkélyajtó küszöbére. És vártam. Mert bár pontosan tudtam, mi fog történni, azért vártam.
Nem tellett sok időbe, amíg Duff felért a negyedikre. A kilincs lenyomódásának hangjára lassan oldalra fordítottam a fejem, bár persze tudtam, hogy zárva van. És eszemben sem volt felállni, hogy kinyissam. Csak ücsörögtem ott tovább az erkélyajtóban, egy papírhattyút forgatva az ujjaim között.
- Zoe - törte meg a lejátszóból szóló Angie-n túl a csendet Duff halk hangja, ami most meglehetősen lágynak és nyugodtnak tűnt. Visszafordítottam a fejem a felhúzott térdeimen pihenő kezemre, majd egy újabbat forgattam a hattyún. A szárnyán árválkodott az egyik odavésett szeretem őt felirat. - Zoe, kérlek.
Még csak válaszra sem nyitottam a számat. Oda sem fordítottam a tekintetemet. Nem éreztem dühöt, egyáltalán nem utáltam őt többé. Szerettem. De soha többé nem akartam látni.
A zene dallamán túl is hallottam, ahogy a nyugtalanság jeleként szagatottan vesz egy mély levegőt, és óvatosan a lakásajtóra simítja a tenyerét. Nem akartam látni, vagyis beengedni sem szándékoztam, de azt sem szerettem volna, hogy a némaságom miatt azonnal sarkon forduljon, és újra egyedül hagyva elmenjen. Ördögi kör volt.
- Zoe, én... én nem emlékszem - szólalt meg újra egészen halkan, mire az arcom kifejezéstelensége megtört, és összeszorítva a szemem az ajtófélfának döntöttem a fejem. Remek. Ezt nem hiszem el. - ...sok mindenre.
Újabb szünet következett, a némaság által keltett feszültséget mégis azonnal feloldotta bennem a lejátszóból szóló Rolling Stones szám. Komolyan, szinte természetellenesen higgadt maradtam, mert bár Duff ott volt tőlem alig pár méterre, a lakásajtón túl, én mégis haláli nyugalommal ücsörögtem az erkélyajtóban, és várva a folytatást újra megpörgettem az ujjaim között a papírhattyút. Tényleg a kialvatlanság lehetett az egésznek az oka, de ez most kifejezetten jól jött. Muszáj volt tiszta fejjel néznem a dolgokat.
- Én... Arra emlékszem, hogy mérges voltam, és utána... Lejöttünk a színpadról, és hogy te terhes vagy - folytatta még mindig mély és lágy hangon, itt-ott megakadva egy pillanatra, majd egy kisebb szünet után újra megszólalt. - És tudom, hogy egy rakás faszságot mondtam, amivel elbasztam, és ezért nem kérhetem, hogy ne haragudj...
- Angie, you're beautiful - dúdoltam magam elé alig hallhatóan suttogva a zenével együtt, amíg Duff az ajtón túl a hangokból ítélve sóhajtott egy kisebbet, és hátát a bejárati ajtónak vetve lassan lecsúszott a földre. Azért valahol örültem, hogy marad, tényleg. De még mindig nem mozdultam egy aprót sem, hogy beengedhessem.
- Zoe, nem emlékszem, mit mond... Szóval. Illetve, sajnálom. Kibaszottul. - A hangja még mindig ugyanaz a megnyugtató és biztonságérzetet adó hang volt, ami máskor is. Nem mintha nem hallottam volna még mindig a meglehetősen kegyetlen mondatait visszhangozni a fejemben - csak azért jól esett őt hallani. És ha megszagolva a rajtam lógó pólóját megcsapott az illata, még olyan is volt, mintha ott lenne mellettem. - Egy fasz vagyok, de megoldjuk együtt, oké? Nem fogom hagyni, hogy egyedül csináld, csak engedd, hogy kijavítsam, jó?
Újra csend. Azt hiszem, nem is várta, hogy válaszoljak, így a megszólalás gondolata még csak meg sem fordult a fejemben. De valami mégis történt a fejemben - az agy képes rá, hogy szépen lassan megváltoztasson gondolatokat, és akár még egészen új, borzalmas emlékeket is elnyomjon, csak mert egy egészen más érzés felülírja azt. És ez még a végtelen kimerültségem ellenére is megtörtént a gondolataimmal; őszintén kezdtem azt hinni, hogy a múlt éjszakai emlékképeim csak egy rettenetes rémálom részei voltak, és most, hogy visszatértem a valóságba, ideje elfelejtenem őket. Mert bár igazán fájtak, mint még eddig semmi, az egyetlen dolog, amire vágytam, az még mindig az volt, hogy Duffal lehessek.
- Engedj be - szólalt meg újra most halk, de kissé remegő hanggal, mire órák óta először felütötte bennem egy értelmes érzés a fejét, és újra úgy éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nagyon, nagyon hiányzik, még így is, hogy ott van, mellettem. Akkor miért nem mozdulsz már meg? - Engedj be, kérlek.
- Nem - suttogtam magam elé halványan megrázva a fejem, és erőteljesen megdörzsöltem a szememet, hogy még csak eszembe se jusson elérzékenyülni és teljesen elgyengülni. Megint. Mert ugye, milyen egyszerű lett volna csak felállnom, az ajtóhoz lépnem, és kinyitnom? Ugye, milyen egyszerű lett volna csak beengednem, gondolkodás nélkül, hogy aztán ezerszer elmondhassa, hogy sajnálja, és hogy soha többé nem hagy így egyedül? Persze, ez történik, ha szimplán az érzéseire hallgat az ember. De nekem ez nem volt elég idő ahhoz, hogy teljesen rendet rakjak a fejemben, még akkor sem, ha már tisztán éreztem, hogy kezdenek elfelejtődni a megbántottság érzései. Ha akkor beengedtem volna, talán nem is tudtam volna megbocsátani magamnak - nem, ez nem a büszkeségem féltése volt. Asszem inkább a józan eszem féltése. Egészen biztosan megőrültem volna a pillanatnyilag az agyamban uralkodó zavartól. Tiszta sor volt, hogy már így is valami mentális betegség szélére sodródtam, úgyhogy ezt előbb magammal kellett lerendeznem - aztán egyszer, talán, ha sikerrel jártam, majd újra látni akarom, és újra vele akarok lenni a nap minden egyes percében, és talán minden megint rendbe jön. Bár visszagondolva elég egyértelmű, hogy volt valami gáz a fejemben, már akkor is tudhattam volna, hiszen a saját önálló érzéseimmel nem bírtam el egyedül - egy hatalmas, és igazán hosszú harc volt minden egyes alkalommal legyőzni a gondolataimat. De akkor még fogalmam sem volt róla.
- Kérlek - ismételte meg kérlelően Duff, ezúttal még határozatlanabbnak tűnő hanggal, de még mindig nem mozdultam. Enyhén zúgó fejjel tápászkodtam fel az erkélyajtó küszöbéről, és egy kicsit megszédülve léptem ki megint a fagyos kis erkélyre. Újra száguldoztak a gondolataim, és utáltam, hogy Duff ezt váltja ki belőlem. Megint üres akartam lenni, érzések és kétségbeesett gondolatok nélkül. Most azt akartam, hogy elmenjen.
És nem tudom, mennyi idő telt el amíg hallottam, hogy lassan feltápászkodik a folyosó kövéről, majd halkan távolodó lépésekkel eltűnik, de az Angie még mindig szólt a hátam mögül. Az egyre világosabb szürkére váltó látképről megint a kezemben lévő hattyúra emeltem a tekintetem, aztán egy hirtelen mozdulattal kinyújtottam a karom, és a levegőbe hajítottam - a papírhattyú lassan kezdett el lefelé szállingózni a negyedikről, kecsesen repült tovább a föld felé, elhaladt a földszinti ablakok előtt is, majd hangtalanul földet ért a bejárati ajtón lehajtott fejjel, és zsebre vágott kézzel kilépő Duff lába előtt. Egy másodpercre felemelte a fejét, de még mielőtt elkaphattam volna a tekintetét már vissza is fordította a föld felé, aztán lehajolva érte óvatosan felvette a földről a szakadt papírból hajtogatott hattyút, és egy pillanatnyi tanulmányozása után elindult a Sunset felé. És elment. Megint.

- Nem kérsz valamit? Semmit nem ettél - szólalt meg újra tőle szokatlanul furcsán hangzó, aggódó hangsúllyal Izzy, miután feszült csendben bámulta, ahogy mozdulatlanul meredek a tévé színesen villogó képernyője felé. Az elmúlt egynéhány órában vagy ezerszer tette fel ugyanezt a kérdést, mert elmondása szerint úgy néztem ki, mint aki két kibaszott hete éhezik. Csak egyszerűen nem voltam éhes, és kész. És bár idegesítenie kellett volna az unalomig ismételgetett kérdéseknek, én kifejezetten boldog voltam, amiért ott van - nem voltam egyedül, és amellett, hogy hiányzott már a társasága, Izzy nagyon is értett az állapotom kezeléséhez. A viselkedésem felérhetett egy komplett elmebetegével, Izzy azonban ugyanúgy beszélt hozzám, mint máskor, és még csak halvány jelét sem mutatta a szánalomnak, ami már biztosan felbaszta volna az agyam. És kérdeztem már ugyan, hogy mit keres ott, vagy nincs-e valami dolga, önmagához hűen szimplán nem válaszolt. Hálás voltam, komolyan.
- Nem - mosolyogtam rá tehát vagy ezredszerre a lehető legbiztatóbb mosolyommal, mire újra vetett felém egy gyanakodó pillantást, majd némán megvonva a vállát levetette magát mellém az ágyra, és miután halkan elröhögtem magam, szorosan mellém fészkelődve átvetette a karját a vállamon. Miután Duff elment, inkább úgy döntöttem, gyorsan elalszom, még mielőtt egy váratlan dührohammal szétverem a lakást és másban vagy netalántán magamban is kárt teszek - aztán amikor pár órával később felébredtem, Izzy gunyorosan vigyorgó szempárjával találtam szembe magam. Szóval miután a szart is kirémisztette belőlem, közölte, hogy nehogy zárat merjek cserélni, és hogy vett egy csomó kaját, amit most mind meg fogok enni. Hát, hozzá sem nyúltam egyik csipszhez vagy csokihoz sem, amióta Izzy odahajigálta őket az ágyra, de azért örültem, hogy ő ott van. És egészen biztosan zárat fogok cserélni.
- Hát ez kurva szórakoztató - jelentette ki a tőle megszokott hangsúllyal Izzy a tévéképernyő pár másodpercnyi bámulása után, mire kitört belőlem a nevetés, és automatikusan a távirányító felé nyúltam, hogy elkapcsoljam azt a förmedvényt. Valami szappanopera volt, de a gagyi fajtából. - Ne, ne, hagyjad, mostmár érdekel.
- Komolyan? - pillantottam fel rá halványan vigyorogva és csatornaváltásra készen, Izzy meg tettetett elismeréssel és érdeklődéssel a tekintetében bámulta tovább a tévét, mintha tényleg szórakoztatná a dolog. Holott egyértelműen szenvedés volt az egész - bár hétköznap este lévén nem is számíthattunk túl sok izgalmas műsorra.
- Komolyan, ez... Ez igazi kultúratanulmány - felelte továbbra is halál komolyan, mire még hangosabban felnevettem, és visszadobva a takaróra a távirányítót én is a - valószínűleg brazil - szappanopera felé fordítottam a tekintetemet. Valóban, felért egy kibaszott irodalmi képzéssel is. - Meg ilyenkor amúgy is ezt nézzük esténként, ha nincs jobb dolgunk.
- Viccelsz.
- Nem, tényleg - vonta fel a szemöldökét Izzy halványan elmosolyodva, és le sem véve a szemét a színesen villogó képernyőről folytatta. - Axl imádja ezeket.
- Axl? Na persze - vigyorodtam el önkéntelenül a gondolatra, Izzy pedig végre vetve felém egy pillantást azonnal közbevágott.
- Mondom. Szarrá röhögi magát, Slash-sel együtt. Meg Duffal is - Egy pillanatra mintha az eddig hangosan szóló tévéműsor is elhallgatott volna, ahogy a kínos csend az agyamra telepedett - persze a képernyőn azonnal folytatódott tovább a dráma, nekem viszont akaratlanul is lehervadt az arcomról a mosoly. Na nem mintha azonnal el akartam volna magam sírni a neve hallatán, de ez szinte önkéntelen reakció volt az agyam részéről, így egy pillanat alatt váltottam észrevehetően rideggé - és ezt valószínűleg Izzy is észrevette. Pár másodpercnyi mozdulatlanság után óvatosan lepillantott rám, aztán állva a tekintetemet egy ideig elmosolyodott és újra megszólalt. - Tudod mit?
- Hm?
- Elmegyek valami rendes kajáért meg Axlékért.
- De ezt sem ettem még meg - ültem fel az eddigi elkényelmesedett pozíciómból a mellettünk heverő tengernyi ócska kajás zacskók felé intve, Izzy viszont szokásához híven leszarta, amit mondok, csak szótlanul kivergődött az ágyból, és visszafordíthatatlanul elindult a célja teljesítésének érdekében.
- De sült krumplit kérsz, nem?
- De - mosolyodtam el önkéntelenül is a kabátját felkapó Izzyre felbámulva, mire vetett felém egy gyors "látod, én tudtam" pillantást, aztán a kocsikulcsait is felkapva villámgyorsan visszamászott az ágyra, hogy búcsúzásul nyomjon egy sietős csókot a fejemre, és hátat fordítva egy pillanaton belül már be is csapódott mögötte az ajtó. Egyedül voltam, de egyáltalán nem bántam. Egyelőre.

 
1986. január 19. du. 11:49 Clark Strt, West Hollywood
 
 
 
Halk neszelés hallatszott a lakásajtón túlról, aztán egy hangos zörgés után fordult a kulcs a zárban, és lenyomódott a kilincs. Izzy lépett be legelöl - az alig egy órája otthagyott szobában sötétség fogadta, csak a lehalkított tévé villogó képernyője vetett fényt a sötét falakra.
- Zoe?
A kezében egy gyorskajás papírzacskó volt és a minden egyes mozzanatára halkan megcsörrenő kulcsai, közvetlenül mögötte pedig Axl lépett be a szélesre tárt ajtón. Világos, vörös hajtincsein szinte világított a tévé erős fénye, ahogy Izzyt óvatosan arrébbtolva beljebb lépett, és azonnal körülnézett a szobában. A másodperc töredékrésze múlva a colos szőke is megjelent a lakásajtóban, és a szemeit szinte teljesen eltakaró, kócos hajtincsekkel, kissé leszegett fejjel állt meg ő is az ajtóban megtorpanó Izzy és Axl mögött. A szoba üres volt.
Izzy egy pillanatig nem is értette - az erkélyajtó érintetlenül, résnyire nyitva hagyva állt úgy, ahogy egy órája is, és a rengeteg csipszeszacskó is az összegyűrt takarókon hevert. Sötétség és csend lepett mindent, Izzy azonban rögtön biztos volt benne, hogy Zoe a fürdőben van, esetleg a konyhában. Nem akart neki túl nagy sokkot okozni a Duffal való feltűnésükkel, de abban reménykedett, hogy a meglepetés hatására legalább egy kicsit könnyebben állnak neki mindennek. És igaz, hogy Duff seggrészeg volt, de így száz százalék, hogy ezerszer őszintébben fog a bocsánatáért esdekelni. Izzy ezt szinte biztosra tudta.
Axl kicsit beljebb lépett, mire Duff esetlen mozdulattal lassan becsukta maga mögött a lakásajtót, és még mindig majdnem teljes sötétségben ácsorogva összefonta maga előtt a karjait. Tényleg teljesen részeg volt. Amióta tegnap éjszaka kirohant valahogyan a Roxyból, megállás nélkül ivott - az egyetlen holtpont a hajnal volt számára, amikor a feje teljesen kiürült, és jóformán lebénult gondolatokkal, maguktól mozgó lábakkal vette az irányt a Clark felé. Szinte nem is tehetett róla, hogy oda vitték a gondolatai - az egyetlen dolog, amit akkor szeretett volna, az az volt, hogy újra láthassa Zoet, vagy hallhassa a hangját. És miután valóban nem emlékezett túl sok mindenre az azt megelőző éjszakából, így még nehezebb szívvel mászott fel a negyedikre, és rohanó gondolatokkal várta, hogy végre újból szemtől szembe állhassanak egymással - és amikor ez nem történt meg, életében nem igazán sokadik alkalommal igazán összetörtnek érezte a szívét. Soha sem gondolta, hogy ennyire meg tudja őt bántani, sohasem akarta Zoet bántani. És az ezt követő, lassan estébe nyúló órák csak még több végtelen, elkeseredett ivásba fordultak át. A Rainbowban ült, a bárpultnál, hogy ha Zoe mégis keresné, biztosan megtalálja - habár nyilván hülyeség volt azt gondolni, hogy még valaha látni akarja, vagy hogy éppen a kocsmában keresné azonnal. Két karral könyökölt a pulton, fejét keserűen lefelé lógatva, és egy üres poharat tologatott éppen maga előtt, amikor Izzy megpillantotta az esti tömeg feje fölött. Bár Axlt kereste, a punkot meglátva irányt változtatott, és odaverekedte magát hozzá - Duffnak meg a "mi a faszt csinálsz?" kérdésre csak egy részeg és elfojtott "ember, én szeretem" volt a válasza. Nem, nem fordult elő túl gyakran, hogy egymás között túl érzékeny témákról ejtettek volna szót komolyabban, de ez most más volt. És Izzy számára nem volt kétséges, hogy felkarolja onnan Duffot - mert bár őszintén leszarta mások dolgát és általában nem is szólt bele, most segíteni akart. Valamilyen isteni csoda folytán.
- Zoe, itt van Axl! - kiáltotta el magát újra pár másodperc múlva Izzy, aztán a szabad kezével felkattintotta a szoba plafonján lévő nagylámpát, mire halvány világosság oszlatta szét a sötétséget. Axl a tévén tartva a tekintetét beljebb lépett, Duff viszont mozdulatlanul állt az ajtó mellett. Részeg volt, és - ha nem is vallotta volna be magának, de - most félt is egy kicsit. Hiányzott neki, rettenetesen. - Meg hoztam krumplit, és... Duff is itt van.
Axl halkan elröhögte magát a mély hangján, akármennyire is óvatosnak szánta Izzy Duff jelenlétének felvezetését - aztán ahogy Izzy egy halvány, gunyoros mosollyal beljebb lépett a szobába, hirtelen minden megfagyott egy pillanatra. Izzynek zúgni kezdett a füle, és a fejéből azonnal kifutó vér miatt egy pillanat alatt hófehérré sápadt - vér volt a padlón.
- Mi a fasz?
A halálra vált és rémült hang hatására Axl is odakapta a fejét, és Duff is visszafojtotta egy pillanatra a lélegzetét, ahogy felemelve a fejét közelebb lépett. Izzy mindent ledobott a földre, ami a kezében volt, és alig észrevehetően egész testében megremegett - vér vöröslött a padlón, egy nagyobb foltban, a fal mellett.
- Zoe! - ordította el magát kétségbeesetten, majd szinte azonnal lendült a fürdőszoba felé, amerre további apró cseppek és elkent, véres lábnyomok vezettek - szinte teljes erejéből esett neki a csukott ajtónak, mire az hangos csattanással kicsapódott, Izzy pedig a pillanat egyetlen töredékrészéig megtorpant a küszöbön, majd azonnal levágódott a vécé mellett mozdulatlanul ülő Zoe mellé. Az apró vérfoltok éppen hozzá vezettek, körülötte pedig csak még több, borzalmas, vöröslő vér volt a csempén. Zoe rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ült a földön, a vécé mellett, a maga elé felhúzott térdeit ölelve, és szinte teljesen üres és élettelen tekintetével a semmibe meredt. A ruhái is véresek voltak, ahogy a kezei és a vécé is. Minden reakció nélkül bámult tovább üveges tekintettel a fal felé, ahogy Izzy mellé letérdelve kétségbeesetten próbálta szólongatni és kizökkenteni a végtelen, enyhén sokkos állapotból, amibe került. Izzy viszont pár pillanat után csak a tenyerébe temette a fejét, és az arcát dörzsölve próbálta felfogni a látottakat. Rettenetes volt az egész. Tudta, hogy Zoe elvetélt.
Axl alig egy másodperccel Izzy után jelent meg az ajtóban, majd tőle szokatlanul, ledermedt állapotban mintha rögtön oda is fagyott volna - akármilyen szívtelen teremtménynek is sírhatnékja támadt volna a vérében ücsörgő, üres arcú Zoe látványától, de a legrosszabb mégis az volt, hogy egy kis ideig azt sem tudták, mit tegyenek. Mit tehettek volna? Zoe elvetélt, nyilvánvalóan sokkba esett, mindenhol vér volt, és kétségbeestek - aztán Duff is megállt Axl mögött az ajtóban.
Egy pillanatig csak bámult. Az arcán az eddigi kifejezéstelenség után látszott a hirtelen feltűnő és rajta elhatalmasodó ijedtség és pánik - szinte azonnal félre is lökte az útjából Axlt, aztán egy lépés után újra megtorpant a még rémisztőbb látvány hatására. Halkan hajtogatta egymás után, hogy "ne, ne, ne, ne", majd mindkét kezével idegesen, szinte hisztérikusan a hajába túrt, és miután Zoe végre megmozdulva ráemelte a tekintetét, minden másról megfeledkezve vágódott le elé, hogy egyetlen erőteljes mozdulattal magához ölelje. Duff zokogott - nyilván az állapotából is adódott, de most nem érdekelte semmi, sem a vér, amiben térdelt, sem a némán és halálsápadtan előremeredő Izzy és Axl. Zoe szinte kitörve az előbbi sokkos állapotából úgy kapaszkodott Duffba, mintha az életéért tenné - sírt, bár nem annyira, mint Duff, de az előzőleg már kibőgött szemeiből következve sem ereje, sem lélekjelenléte nem volt már egy újabb hangos zokogáshoz. Duff pedig olyan erősen ölelte, amilyen erősen csak tudta - kiáltozott is, a kezei közé fogta Zoe arcát, majd a karját simította végig, a hajába temette az arcát, aztán újra úgy szorította magához, mint aki soha többé nem is szándékozik őt elengedni. Duff teljes testével megrázkódott, ahogy felzokogott újra és újra a fürdőszobán ülő némaságban, Zoe pedig teljesen könnyáztatta arccal és fájdalmasan vörösre sírt, összeszorított szemekkel karolta körbe szorosan a nyakát.
- Úgy fájt - szólalt meg halkan és szinte a teljes fájdalmát visszatükröző hanggal, mire Izzy mindkét kezével beletúrt elöl a hajába, hogy a tenyere teljesen eltakarja a szemét - nem akart még ő is sírni, de komolyan úgy érezte, hogy most tudna. Ki kellett találniuk, mit tegyenek.
- Zo - felelte csak elgyengült, fájdalmas hanggal Duff, mielőtt újra végigsimított Zoe minden egyes porcikáján, amelyek abban a pillanatban mindenbizonyára sajoghattak a teljes elkeseredettségtől és a végtelen üresség érzetétől, ami eluralkodott rajta. Elvesztették a gyereküket. Zoenak pedig nemcsak hatalmas fizikai kín és tömény rettenet volt a veszteség, de akkor és ott úgy érezte, hogy a lelke sem lesz rendben már soha többé. Kegyetlennek hangzott volna kimondva, de a kisbabájuk, akiért Zoe már a körme szakadtáig is ragaszkodott volna, az az apró kis teremtmény, akit már alig pár hét elteltével is teljes szívével szeretni kezdett, most abban a vécében volt ott mellettük. Nem tudták, minek vagy kinek a hibájából, de már egyáltalán nem is számított - a gyerekét, akinek talán már aprócska szívdobogása is volt, egyszerűen csak kilökte magából a szervezete.
Duff úgy érezte, minden összetört benne. Sosem érzett még ilyet. Sosem zokogott még így. Ami azt illeti, talán soha nem is zokogott igazán. És akármennyire is kimondta azokat a szavakat az előző éjszaka, amiket kimondott, elképesztő kín volt ekkora fájdalomban látnia Zoet, és ezen a meglehetősen részeg állapota sem segített túl sokat. Elvesztették a gyereküket, és Duff ezt az ő hibájának érezte. Csakis az övének.
Ordítani kezdett, teljes erejéből, és úgy szorította magához Zoet a véres foltokon térdelve, mintha soha többé nem akarná elengedni. Érthetetlen szavak hagyták el a száját a "miérten", a "nemen" és a "Zoen" kívül - egyértelműen belekerült valami sokkos, hisztériás és pánikkal teli állapotba, és akármennyire is tudták volna egymást tartani a hideg fürdőszobakövön sírva még hosszú órákig, a lassan teljesen feleszmélő Axl és Izzy pontosan tudták, hogy valamit tenniük kell. Valamit, hogy legalább egy kis időre kizökkentsék őket - és valahogy megoldják ezt a rettenetet.
- Vidd ki - szólalt meg végül Izzy meglehetősen halk, de határozott és higgadt hangon, mire a csak egy ilyen megszólalásra váró Axl azonnal megmozdult, és közelebb lépve hozzájuk megragadta Duff felkarját. Borzasztó volt néznie az egészet - amúgy sem bírta kifejezetten jól a vér látványát, de most érezte, hogy szimpla rémültségen túl valami más is megrázta belülről. Axl sajnálta, elmondhatatlanul, és bár ritkán fordult elő hasonló, de ez most teljesen elnémította, és arra késztette, hogy kövesse Izzy utasítását - először megpróbálta finoman felhúzni Duffot a véres csempéről, de mintha odaszögezték volna. Szívszaggató kiáltások hallatszottak felőle, és teljes erejéből szorongatta a karjaiban gyengén síró Zoet. Nem tűnt túl könnyű feladatnak szétválasztani őket.
- Duff. Haver! - szólt felé Axl erőteljesebben, aztán egy újabb sikertelen, erőszakos rántás után megelégelte a dolgot, és minden erejét összeszedve, a fogait összeszorítva feszítette le Duff karjait a törékeny kis Zoeról. Duff persze ellenkezett, de akárhányszor rántotta ki a karját Axl szorításából, ő mindannyiszor újabb fogást talált rajta, végül pedig felhúzta a földről, és úgy hurcolta a fürdőszoba ajtaja felé, mint egy valódi, teljes életnagyságú elmebeteget - Duff ordított, rugkapált a levegőbe és ütötte-vágta, ahol csak érte, de még ebben az önkívületi állapotban sem tudott kiszabadulni a szorításból. Axl párszor ráüvöltött, hogy "hagyd már!", amikor Duff érhetetlenül felkiáltva megpróbált újra és újra Zoe felé lendülni, majd egy utolsó próbálkozással magával rántotta a nagyszobába, és azzal a lendülettel be is vágta maguk mögött az ajtót.
A hirtelen beállt csendben Izzy már csak az előtte kuporgó Zoe halk pityergését hallotta - teljes testében remegett, de továbbra is mozdulatlanul ült abban a vérben, ami már ki tudja, mennyi ideje ott állt körülötte. Egy másodperc erejéig Izzy csak ugyanúgy guggolt vele szemben, és az arcát nézte. A szíve a torkában dobogott, ahogy alaposabban végigmérve rajta meglátta a térdét ölelő, odaszáradt vértől pirosas kezeit, a kivörösödött kék szemeit, a könnytől és a kezéről odakent vértől foltos arcát, hogy megállás nélkül reszketett, és hogy még a hajtincseinek alja is vörös színben játszott. Vér volt mindenhol, vér szivárgott az átázott nadrágjáról a padlóra, a felsőjére, a lábára. És bár ez már önmagában is rettenetes volt, mostanra Zoet egyáltalán nem érdekelte - és Izzynek is inkább az elkeseredett tekintettől szorult kissé össze a torka, mint a látványtól. Izzy kizökkenve a bámulásból pislogott párat, és szomorú tekintettel tápászkodott fel a hideg csempéről. Érezte, hogy ez a helyzet maga a pokol, de nem ücsöröghettek ott örökké. Meg kellett oldania. És ki kell húznia Zoet ebből a borzalomból.
- Gyere - mondta halk és megnyugtató hangon, ahogy lehajolva hozzá gyengéden megragadta Zoe karját, és óvatosan felsegítette - bár a lány aránylag biztosan állt, még mindig egy alvadó vértócsa volt a talpai alatt, és szüntelenül csak reszketett. Már nem sírt, a könnyei azonban mintha megállíthatatlanul és némán folytak volna végig az arcán. Izzy nem engedte el, inkább a másik karjával is átölelte, és egy pillanatra magához ölelve szorosan tartotta. Még mindig nem tudta, mit mondhatna, amivel egy kicsit is javítani tud a helyzeten, de bizonytalanság nélkül kellett tennie mindent. Most teljesen józannak kell lennie, és higgadtnak.
Zoe habozás nélkül viszonozta az ölelést, ahogy megérezte Izzy karjait maga körül, és hihetetlen erősen rászorított - fájt mindene, sajgott a szíve, csak teljes ürességet érzett, így olyan erősen kapaszkodott belé, amilyen erősen csak tudott. Könnyei áztatni kezdték Izzy farmerdzsekijét, ahogy a vállába temette az arcát, aztán egy kis idő múlva felemelte a fejét, és a könnyeitől homályosan látva, sírásra görbülő ajkakkal és pár odahulló hajtinccsel az arca előtt csak bámulta a falat Izzy válla fölött. Még ő sem tudta volna leírni, hogy mit is érzett akkor. Elmondhatatlanul fájt mindene.
Izzy óvatosan eltolta magától, mire Zoe karjai lecsúsztak róla, és bár tudta, hogy Izzy a szemébe akar nézni, tekintetét most a padlóra szegezte. Aztán végre szólásra nyílt a szája.
- Le... le tudod húzni? - kérdezte erőtlenül halkan, mire Izzy továbbra is az arcát fürkészve csak némán bámult egy pillanatig, majd halványan bólintva elengedte Zoet, és azonnal a vécé felé fordulva gyorsan lehúzta, még mielőtt bármi más történhetett volna. Zoe pedig a szemeit összeszorítva fordult inkább a fal felé, és a szájához emelte a kezét. Úgy érezte, hányni fog.
- Ezt le kell venned - fordult vissza Izzy megnyugtatóan határozott arckifejezéssel, majd óvatosan végigsimított Zoe vállán, ahogy őt kikerülve a kádhoz lépett. Meg kellett tisztítania ettől a rettenetesen sok vértől - Izzy megnyitotta a melegvizet, aztán némán segített a továbbra is tehetetlenül és remegve, mozdulatlanul ácsorgó Zoenak. Sosem látta még ilyennek. Ilyen bizonytalannak és összetörtnek. A legnagyobb vágya volt abban a pillanatban, hogy ez a rémálom véget érjen, hogy neki sikerüljön ennek véget vetnie. Így hát a lehető leghiggadtabb hangját és arckifejezését elővéve lesegítette Zoeról a vértől átázott ruháit, majd miután ő beült a gőzölgő vízzel telítődő kádba és szorosan átölelve a maga elé felhúzott térdeit teljesen összekuporodott, a kád szélére ülve óvatosan kimosta a hajából a beleszáradt vért. A víz Zoe körül először halványpirossá, majd egészen tiszta vörössé változott, Zoe pedig összeszorítva a szemeit inkább csak a tédére támasztotta az állát, és újra halk sírásba kezdett - Izzy pedig nem tudott mást tenni, mint szomorú tekintettel figyelni a törékeny, apróra összekuporodó Zoe néma zokogástól reszkető vállait. És inkább úgy döntött, leengedi a pirosassá színeződött vizet, mert az egész kezdett egy rémálomszerű vérfürdőre hasonlítani.
Izzy semmi mást nem akart tenni abban a pillanatban, csak Zoen segíteni. Leírhatatlanul szar érzés volt ilyen fájdalmak közt látnia őt - így tehát próbált mindent csak óvatosan és nyugodtan intézni. A meleg víz már egészen megtisztította Zoet a vörös foltoktól, ezért Izzy összeszoruló torokkal került vele szembe, hogy az arcáról is lemoshassa a sírás és a vér nyomait. Habár Zoe még mindig sírt, teljes erejéből összeszorított szemekkel, halkan és folyamatosan potyogó könnyekkel. Izzy nagyjából felitatta a csempén alvadó vértócsát és a többi foltot, aztán egyetlen percre elhagyva a fürdőszobát ruhákért ment. A nagyszobába lépve teljes csend és sötétség fogadta - a tévé sem szólt már, de Axl és Duff is nyom nélkül eltűntek, ami egyébként fel sem tűnt nagyon Izzynek. Őszintén nem tudott mással foglalkozni akkor, mint Zoeval. A gondolatai teljesen le voltak foglalva, és nem volt képes olyasmiken agyalni, hogy Duffal vajon most mi lehet. Nem volt rá ideje.
Izzy még felöltözni is segített a törölközőben észrevétlenül reszkető Zoenak, aki a tehetetlensége alapján még mindig valami kisebb sokkos állapotban lehetett. Ellenkezés nélkül hagyta, hogy felöltöztessék, megtöröljék az arcát, amit még mindig könnyek áztattak, hogy az sötét ágyhoz vezessék és alaposan betakarják. Bár fel tudott fogni pár kérdést, amit Izzy valószínűleg hozzá intézett, de a szavak olyan érthetetlennek és üresnek tűntek számára, mint még soha. Megállás nélkül folytak a könnyei, néha némán, néha akaratlanul is fel-felzokogva - nem tudott másra gondolni, csak a tényre, hogy elveszítette az egyetlen gyerekét, akinek egyáltalán az életre sem volt esélye. El akart tűnni onnan, azonnal, folyamatosan. Nem akarta így ezt az életet folytatni, amit már meg sem érdemelt.

Úgy tűnt, vége van, de igazából sosem lesz ennek vége.
Izzy tudta.
Hosszú órák elteltével Zoenak valahogyan sikerült álomba sírnia magát a karjai között, és bár nem reagált semmilyen neki feltett kérdésre, Izzy már kevésbé aggódott az állapotáért. Az alvás sok mindent segít megoldani. Holnap pedig... Nem tudta. Azt tudta, hogy Zoe borzasztóan egyedül érezheti most magát, de az már msá kérdés volt, hogy ezen hogyan fognak segíteni. Vagy hogy mikor fog enyhülni. Mert az biztos volt, hogy csak az idő tud majd segíteni rajta, és hogy nem egy csapásra lesz vége az egésznek. Majd szépen lassan elkopik a fájdalom, egykicsit több idő elteltével pedig talán teljesen el is tűnik. Remélhetőleg.
Izzy teljesen éber volt, nem tudott aludni. De nem is akart. A sötét falat bámulta, és a résnyire nyitva hagyott erkélyajtót, és Zoe halk lélegzését hallgatta. Fogalma sem volt, most miért törtek rá sorban ezek a mélyértelmű, filozófiai gondolatok, amikor a helyzett igazán valós és világos volt. Zoe gyereket várt, akit Duff nem akart, vagy talán mégis, majd Zoe elvetélt, és minden összetört. Duff valószínűleg épp a saját gondolataival meg a lelkiismeretével küzd valahol, a mindig kemény és sérthetetlen Zoe pedig most ott feküdt törékenyen és a lehető legapróbbra összekuporodva a karja alatt. Axl azóta sem tért vissza, így Izzy remélte, hogy sikerült azóta rendbe tennie Duffot. Legalább csak annyira, hogy ne maradjon ekkora érzelmi roncs. Őt sem látta még soha sírni és volt egy olyan érzése, hogy többet nem is fogja.
Duff pedig azóta már túl volt a piával való kiütésen. Nem volt képes sokáig nyugodtan aludni - a sötét próbateremben riadt fel, a kanapén fekve, még mindig kissé részegen. Egy másodperc erejéig olyan normálisnak érződött számára minden - egy erősen fogyóban lévő vodkásüveg volt a kezében, a basszgitárját is megpillantotta maga mellett heverve a földön, és Axl mély horkolását is hallani vélte a matracok felől. Aztán villámcsapásként ugrottak be a fejében a képek arról, hogy pontosan hogyan is került ide. Vért látott, sok vért, és Zoet. Hallotta, ahogy azt mondja halkan és fájdalommal teli hanggal, "úgy fájt". Aztán egy nagyobb képszakadás múlva újra itt volt, a sötétben. Zoe elvetélt.
Duff erősen szédülve és enyhe hányingerrel a gyomrában lassan felült, és egy bizonytalan de rutinos mozdulattal lecsavarta a kezében lévő üveg tetejét, hogy meghúzhassa. Azt akarta, hogy ha reggel felkel, rájöjjön, hogy ez az egész csak egy hatalmas rémálom volt. Hogy meglássa Zoe mosolyát, átölelhesse, és kiderüljön, hogy ez most csak egy pokoli álom.
Duff alig hallhatóan sóhajtott egyet a csendben, és most egyáltalán nem bánta, hogy sötétség veszi körül. Nem is vágyott másra. Tudni akarta, Zoe hogy van, ott akart lenni mellette, hogy teljes erejéből magához ölelje, megnyugtassa, elmondja neki, hogy semmi baj nincs, és hogy ott van mellette, örökké. Duff valami olyasmire is emlékezett, hogy a legelső reakciója nem éppen ilyen volt, sőt ennek talán a tökéletes ellenkezője, de most így érzett. Kicsit józanabbul már tudta, hogy mit akar. Felkarolni Zoet és erősen átölelni, olyan szorosan tartani, hogy soha többé ne érezze magát egyedül. De mindent csak elrontott. Olyan dolgokat vágott Zoe fejéhez, amik még a saját agyáig sem jutottak el rendesen - azt mondta neki, nem kell a gyereke, aztán ott hagyta. Csak úgy ott hagyta. Bántotta őt, aztán amikor esélye lett volna visszafordítani az egészet, megint csak felállt, és lelépett, mert nem akarta tovább bántani. Tudta, hogy mindent elcseszett, és Zoe gyűlöli őt, és ha egyre csak zaklatja, talán még jobban utálta volna. De legalább nem lett volna egyedül. Nem lett volna egymaga akkor. Akármennyire is utálta volna, ő akkor is ott lett volna mellette, hogy tudassa vele, soha többé nem hagyja egyedül. De nem maradt. Megint elment, azzal a tudattal, hogy talán ha Zoe egyedül marad kicsit a gondolataival, később könnyebben megbékél. De valójában csak megint ott hagyta. És ha ő nem bassza el ennyire, talán mindez meg sem történik. Zoe még mindig gyereket várna, és boldog lenne. Nem lenne ilyen hatalmas a fájdalma, és nem lenne minden ilyen elcseszett. Minden, minden csak Duff hibája volt, csakis az övé. És mostmár ha akarja sem tudja rendbe hozni, amit eltolt, soha többé.
Újabbat húzott az üvegből, majd grimaszolva a torkát végigégető alkoholtól letette maga mellé a vodkát, és újra a térdére könyökölt. Kavarogtak a gondolatai, és legszívesebben a fejét verte volna a falba a saját hülyesége miatt. Soha nem volt még ekkora hibája az életben. És ha arra gondolt, hogy Zoe mennyire szenved miatta, hogy mekkora fájdalmakat kellett és kell átélnie most is, újra összeszorult a torka. Duff a tenyerébe temette az arcát, és a néma sötétségben, a kétségbeesés és az elkeseredettség végtelen érzésével a szívében semmi másra nem tudott gondolni, csak Zoera. Akármennyire is erőlködött, meg harcolt ellene, az összeszorított szemekből egy könnycsepp gördült Duff arcára, és akármilyen agresszíven is törölte le, hogy nyoma sem maradjon, az elsőt nem sokkal később újabbak követték. Már nem tudott ellene mit tenni - ha a fájdalomra gondolt, amit ő okozott Zoenak, csak egyre jobban összeszorult a szíve. És az éjszaka némaságát nemsokára megtörte az önmagára egyre csak dühösebb, halk és mély hang sírása.
- Miért... Miért...
 

6 megjegyzés:

  1. Huh. Végig olvasva a fejezetet elmorzsoltam néhány könnycseppet.
    Fantasztikusan írsz. Jól visszaadod a hangulatot, ami miatt olyan érzésem volt, hogy rossz időben születtem. Miért nem a '80-as èvekben?

    Egyébként sikerült beszerezni Slash életrajzi könyvét? :D

    Üdv: egy éjjeli bagoly

    VálaszTörlés
  2. Kedves Rose!
    Július óta türelmesen várok! :( Ugye nem hagytad végleg abba, és hagytál itt minket legalább egy búcsúzás nélkül? :o
    Remélem minden rendben van veled. ♥

    VálaszTörlés
  3. Mi csak várunk és várunk rád, kedves Laurie Rose, de ha feladod az írást, kérlek írj egy búcsúbejegyzést, addig is kitartóan figyelni fogom a blogot, és újra, meg újra betekintek ide!
    Ölel: Emese! :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon hiányzol te lány! Kicsit félek, remélem semmi bajod nem történt. ❤
    Folytasd kérleek! ❤❤❤
    Ölellek rengetegszer, Anett.

    VálaszTörlés
  5. Tudom kicsit későn írok, de léééégysziii foooolytaaasd mert nagyon jó!❤❤👍👍
    Ölelünk szeretettel: Kircsi és Flóra (BFF-ek és GnRfanok)

    VálaszTörlés
  6. Meg 23’ba is varjuk a sztori folytatasat, remelem minden okes veled%^

    VálaszTörlés