II. rész 11. fejezet

Sziasztok!

 Előre is nagyon, nagyon sajnálom. Olyan hosszú lett ez a rész, hogy azt el nem tudjátok képzelni. Kábé átolvasnom annyi időbe tellett, mint egy egész könyvet elolvasni. Oké, azért nem, de a lényeg, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú lett, elnézést kérek érte, komolyan. Meg egy kicsit nyomott is. Na, és akkor most jó olvasást. Puszi♥

Rose

 

H
 

1986. január 8. de. 7:37 La Cienega Blvd, West Hollywood

 

- Basszus - szűrtem a fogaim között idegesen, aztán indulatosan az öklömbe szorítottam az üres, tasakként használt alumíniumdarabot - emlékeztem, hogy volt még valami a farmerdzsekim zsebében, de pár apró, hófehér kis szemcsén kívül szó szerint semmi nem maradt már benne. Erősen a földhöz vágtam a kicsire összenyomott fóliadarabot, aztán a térdemre könyökölve a tenyerembe temettem az arcom - az idegességtől a kezem is remegni kezdett, habár nyilvánvalóan nem ez volt az egyetlen oka. - A francba!
- Hé, minden oké? - hallottam Michelle hangos kiáltását a résnyire nyitva hagyott fürdőszobaajtón és a tévé hangos zaján túl, mire felpattantam a lecsukott vécétetőről, és kigombolva a farmerom gombjait inkább azzal foglalkoztam, amiért tényleg bejöttem, amikor közöltem Michelle-lel, hogy menten bepisilek.
- Aha - kiáltottam vissza kissé berekedt hangon, aztán egy pillanatra megtorpanva a gondolataimban a kezem is megállt a levegőben. Valami nem stimmel. - Te, hányadika van?
- Hét - ordította válaszként, aztán a hangokból ítélve lerúgta a cipőjét, és felnyitott egy sört, de a max hangerőn üvöltő tévét persze nem akarta egy kicsit sem lehalkítani. - Vagy nyolc, asszem. Miért?

- Ó, basszameg - mormogtam magam elé újra idegesen összegombolva a nadrágomat, aztán lehúztam a vécét, és megnyitva a csapot gyorsan kezet mostam - a tekintetemet automatikusan a tükörre emeltem, ami bár meglepően tiszta volt, végtelensok kis üvegcse, krém, ecset, meg elhasználódott fogkefe hevert az előtte lévő polcon rendezetlenül. És bár én nem láttam sok változást az arcomon, napról napra egyre megviseltebb lett, akármennyire is próbáltam tisztán tartani magam. Már több, hosszú, hosszú két napja hozzá sem nyúltam semmihez, és ez kezdte felőrölni az idegeimet - fizikai fájdalmat ugyan nem éreztem, a bennem összegyűlt ideg konkrétan erős fájdalmakat idézett elő a fejemben, néha a végtagjaimban, néha pedig mindenhol. Tulajdonképpen ezt mind az agyam és a fel-felerősödő szorongás okozta. És most még ez is. Napok óta meg kellett volna jönnie. Nincsen jó érzésem, nagyon nincs.
- Nem jött meg? - kérdezte rögtön Michelle, ahogy kiléptem a fürdőszoba kopott ajtaján, mire kissé tanácstalanul megálltam a küszöbén, és összefontam magam előtt a karjaimat - kezdtem komolyan aggódni a rajtam eluralkodó rossz érzés miatt. És kezdtem megérteni, mit érezhetett Michelle a múltkor. Nem lehetek terhes.
- Nem - feleltem szinte csak motyogva magam elé, mire Michelle egy pillanatra felém fordította a tekintetét, aztán vissza is emelte a tévé színesen villogó képernyőjére. A kanapén ücsörgött törökülésben, egy csíkos párnával és egy üveg sörrel az ölében. Mindenhol aránylag rend és tisztaság volt a szobában - az ember szinte el sem hitte volna, hogy valójában milyen csaj lakja azt a lakást. Pedig csak alaposabban körül kellett kicsit nézni, hogy feltűnjön - üvegek sorakoztak a párnákkal teli kanapé és a fotel között, a kisszekrényen ülő plüssmackó felhasított hátából apró, átlátszó tasakok széle lógott ki, mellette pedig szinte észrevétlenül egy kanál feküdt felfordítva, a hátán fekete, kormos nyommal. A szekrény töménnyel volt tele, a fiókban legalább néhány tű rejtőzött, a szőnyeg szálai között pedig egészen biztosan találhattam volna egy kis innen-onnan elszóródott kokaint. De persze volt, aki ebből csak aranyos párnákat és plüssöket, rózsaszín cuccokat és bolyhos szőnyeget látott - én viszont túlságosan is jól ismertem Michelle-t ahhoz, hogy ezeket ne vegyem észre. És bár most meglepő, de ez akkor teljesen természetes volt, hiszen mind ugyanezt csináltuk. Mind ugyanolyanok voltunk.
- Nyugi, tuti csak pár napot késik - mondta Michelle le sem véve a szemét a tévéről, aztán szipogott egyet, és a kézfejével megtörölve az orrát újra a szájához emelte a sörösüveget. Válasz nélkül, egy másodpercre én is a vakítóan színes, és eszméletlenül idegesítő rágóreklám felé fordítottam a tekintetemet, végül ellöktem magam a faltól, aminek a háttammal támaszkodtam, és egy gyors mozdulattal a vállamra dobtam az eddig a kezemben szorongatott farmerdzsekimet - Michelle ugyan nyugodtnak, és meggyőződöttnek tűnt, nem érdekelte különösebben. De miért is hibáztatom, már megint a bolhából akarok elefántot csinálni.
- Na jó, később - húztam ki a dzseki alól a hosszú, kivételesen tiszta, de hihetetlenül kócos és rendezetlen hajamat, aztán fél kezemet zsebre vágva már léptem is az ajtó felé, mire Michelle végre felém kapta a fejét.
- Már mész is?
- Egész reggel itt voltam - nevettem el magam megállítva a kézfejemet a kilincsen, mire Michelle megvonta a vállát, és ismét beleivott a kezében lévő üvegbe - kifejezetten azért zargatott fel hajnali fél négy körül, mert egyedül volt, és mert mindenképpen át kellett menjek, hogy előkerítsem neki a maradék gabonapelyhet, amit nem volt képes megtalálni az egyik konyhaszekrényben sem. Halál komoly. - Holnap Stardust.
- Ott leszek - vigyorodott el egy pillanatra eltávolodva az üveg szájától, mire egy félmosoly kúszott az arcomra, aztán kilépve a tiszta, fehérre meszelt lépcsőházba becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és villámgyorsasággal szedve a lépcsőfokokat kezdtem rohanni lefelé. Michelle nem nagy társasházban lakott, nem is panelban - kifejezetten szép, és elegáns ház volt az egész, a pár szintes épület három, vagy négy lakása közül az egyik az övé volt. Messze nem az a színvonal, amivel nap, mint nap találkozom otthon. Ettől még persze egy kicsivel sem számított kevésbé utcagyereknek, mint mi, többiek - szó szerint több, mint a fél életét nem is otthon, hanem a Sunseten töltötte. A holnapi Flames koncertről is közölte, hogy biztosan ott lesz. Bár sosem lehettem teljesen biztos benne, hogy mikor látom őt legközelebb.
  A Cienegara kilépve mindkét kezemet zsebre vágtam, és a fejemet előrebillentve hagytam, hogy az arcomba hulljanak a hajtincseim - kivételesen finom, gyümölcsös sampon illatuk volt. Gyorsan félre is söpörtem őket, és az erős, kora reggeli napfénytől hunyorogva sétáltam tovább lendületesen a Sunset felé. Fogalmam sem volt, hová megyek, de a Stripen mindig össze lehetett futni valakivel, akihez csatlakozhattam - abban például egészen biztos voltam, hogy Slash ott császkál valahol a környéken, és elmehetek vele bringázni, vagy sétálhatunk egyet a Santa Monicán, amíg ő az újságos munkája elől lóg. Néha Izzyt is szoktam látni, ahogy a hatalmas tömegben észrevétlenül üzletel a narkós ügyfeleivel, aztán egy gyanútlan kézfogással átadja nekik a cuccot, és felszívódik - talán most Desi is ott lesz vele, aminek örülnék, mert nagyon rég találkoztunk. Vagy Ronnie, vagy Steven meg Adriana, ők is céltalanul róják általában az utcát nappal, aztán ahogy sötétedni kezd, a Sunset Strip hangulatával együtt ők is felpörögnek. Axl vörös hajkoronája is fel-feltűnik néha a tömegben, de ha nem tartom szemmel, egy pillanat eltűnik az arcán ülő gúnyos vigyorával együtt. Duff meg - hiányzik. Szemét dolog az új munkája.
  Egy gyilkos pillantással válaszoltam a velem szembe jövő, középrétegbeli, munkába induló átlagemberek tipikus, lenéző tekintetére, aztán a járdára szegezve a szemeimet idegesen rágni kezdtem a hüvelyujjam körmét. Nem csak Duff hiánya miatt éreztem magam kifejezetten szarul - bár már több, mint egy napja nem láttam a hülye munkája miatt, és kezdtem begolyózni. Most azonban sokkal jobban paráztam ettől a bizonyos dologtól.
  A tenyerem önkéntelenül is a farmerdzsekim alá, a hasamra csúszott. Nem, Michelle-nek biztosan igaza van, csak valami apró kis késés lehet, semmiség. Semmiség. Újra magam mellé ejtve a kezem befordultam a Sunsetre, és szinte akaratlanul is halványan elmosolyodtam. Minden fényes volt, világos és vidám, meg persze szokásosan zajos. Az úton szorosan egymás mögött száguldó kocsik szélvédőjén megcsillant a nap reggeli fénye, pár kócos hajú, szakadt farmeros tizenéves gyerek pedig éppen hatalmas röhögéssel bringázott el mellettem, mire a vakító világosságtól hunyorogva szélesen elvigyorodtam. Szerettem csak úgy sétálni a Stripen, nem létezett annál jobb és megnyugtatóbb érzés. Mocskos volt ugyan, teleszórva szeméttel, meg pár őrült tekintetű elmebeteggel is, de ez volt Los Angeles. Még a saját utcámat is szerettem - bár az a pár fa a járda mellett nem adott sok árnyékot, és már reggel nyolckor is belesültem a dzsekimbe, meg a háztömböm is koszos volt, és napról napra egyre lepukkantabb. Tulajdonképpen semmi értelmes okom nem volt rá, hogy szeressem Hollywoodot az összes mocskával együtt, mégis imádtam, minden egyes kis négyzetcentiméterét. Még a lépcsőházat is, amiben tömény füst- és hányásszag keveredett, a vakolat pedig a hajamra potyogott az öreg falakról.
  Szinte berontva a saját lakásomba bevágtam magam mögött az ajtót, és azonnal térdre borulva az ágy előtt automatikusan benyúltam alá. Mike éppen nem volt otthon - ahogyan egyébként már soha nem is volt. Sandyt és őt kábé egy hete láttam utoljára, de abban a pillanatban az egyetlen, önző dolog, ami érdekelt, az az ágy alatt rejtőző sporttáska és a benne lévő cucc volt. Egy mozdulattal kirántottam a vékony porréteggel fedett táskát, aztán a hirtelen rám törő köhögőroham miatt a szám elé kaptam a karomat. Éles fájdalom nyilalt a torkomba, úgy éreztem, vele együtt az egész tüdőm is fájdalomtól szorul össze.
- Basszus - köhögtem újra, aztán figyelmen kívül hagyva a könnybe lábadó szemeimet inkább levegőért kapkodva ismét a táskáért nyúltam, és nagy reményekkel telve felcsaptam a tetejét. Nem volt benne, amit kerestem. Ideges mozdulatokkal áttúrtam az aljában maradt pár egydollárost, de pénzen kívül semmit nem találtam ott. Hirtelen kirázott a hideg, és a rámjövő hatalmas erejű újabb rohamtól összegörnyedtem - összeszorítottam a szemem a fájdalomtól, és erőteljesen a mellkasomhoz szorítottam a kezem. Egyik pillanatról a másikra mosódott el előttem minden az érzéstől, a kezeim nyárfalevélként kezdtek el remegni, a lábaim pedig még a padlón térdelve is elgyengültek. Bár rettenetes érzés volt, az egyetlen, amire gondoltam, hogy muszáj kokót szereznem. Valahonnan, de muszáj.
  Mindkét kezemet a szám elé kaptam, ahogy a következő köhögéssel mintha a tüdőm szakadt volna fel - meleg vér töltötte meg a tenyeremet, az egész testem megrázkódott, és akaratlanul is lefutott egy könnycsepp az arcomon. Borzasztóan éreztem magam, de valahogyan már egészen megszokottnak tűnt, hogy a vér lefolyik az ujjaim közt, és maró fájdalom tölti meg a torkomat. Remegő kézzel töröltem le az orromból is kiszivárgó vért, aztán tudomást sem véve róla újra négykézlábra tornáztam magam - a padlón vöröslő, véres nyomokat hagytam, a könyököm pedig megbicsaklott még a karom súlyától is. Fél könyökre estem, de a táskáig húzva magam sikerült belenyúlnom, és rázkódó ujjakkal összekaparnom azt a pár dollárt. Bár csak pár percnyi fájdalommal járt az egész, a hirtelen rámtörő, ijesztően erős érzés valahonnan az agyamból származott. Egyik másodpercről a másikra vette át az uralmat a gondolkodásom felett, és az egyetlen dolog, ami érdekelte, az az anyag volt - pénz kellett, hogy megszerezhessem, mégpedig gyorsan.
  Éreztem, hogy kiver a víz, ahogy erőt véve magamon feltérdeltem, és mindkét, a vállamtól az ujjam hegyéig remegő kezemmel rátámaszkodtam a lábamra. Szinte hörögve kapkodva a levegőért tápászkodtam fel - a fedetlen térdemen pirosas kéznyom mutatta a véres tenyerem helyét, de nem érdekelt. Zsebre gyűrtem a négy, vagy öt egydollárost, aztán az ágy végébe dobott bőrdzsekim zsebébe túrtam újabb bankjegyek után kutatva - egy dollár, és hetvenöt cent.
- Francba - vágtam zsebre magam elé morogva az aprót, és gyorsan körülnéztem esetleges más lehetőségekért. Csak hónap végén kapok fizetést a Gazzarri'sban, és minden, minden vagyonom abban a sporttáskában volt. Egészen biztosan eszelősen nézhettem ki - vörös kezekkel, a számból szivárgó vérrel, foltos térdekkel, remegő karokkal, az arcomba lógó hajjal és őrülten ide-oda kapkodó tekintettel ácsorogtam a néma szoba közepén, és csak a pénzre és a kokóra gondoltam. Hirtelen rámrontott, és már nem a saját agyammal gondolkodtam. Egy narkóséval gondolkodtam.
  Hangosan próbálva levegőhöz jutni felrántottam az éjjeliszekrény fiókját, és pillanatok alatt kikapkodtam belőle az összes kis negyeddolláros érmét az aljáról, az összenyomott Marlboros dobozok, törött ceruzák és teleírt papírdarabok közül. Az ágyon átmászva a másik fiókját is erőteljesen kirántottam, mire az hangos robajjal kiesett a helyéről, és a padlóra zuhant. - Marha jó.
  Szinte leesve az ágyról lemásztam róla, és a kiesett fiók fölé hajolva gyors mozdulatokkal áttúrtam a benne lévő még több jegyzetet, vázlatot, és kiüresedett tusos üvegcsét - de csak egyetlen féldollárost kapartam elő a sarokból. Majdnem felbukva a saját lábamban villámgyorsan felpattantam, és egy pillanatra újból körülnéztem. Megakadt a szemem Duff bőrdzsekijén, ami a ruhásszekrény sarkára volt akasztva - mindig ez van rajta, most azonban itthon hagyta. Gondolkodás nélkül léptem hozzá, és kissé nyugodtabb mozdulattokkal a zsebébe nyúltam. Egy ötdolláros gyűrődött az alján, némi kis apró mellett. A pirosas színben játszó, foltos tenyerem felé fordítottam a fejem, és a benne lévő zöld, felismerhetetlenségig összegyűrt bankjegy felé. Elrakhattam volna egyetlen mozdulattal, de nem tettem - kizökkentem az eddigi őrült, elvakult felforgatásból, és nagyot nyeltem. Még mindig alig kaptam levegőt, a nyelvemen pedig szétáradt a vér fémes, összetéveszthetetlen íze. Nem tehetem el. Ez Duff pénze. Ez az a pénz, amiért ő megdolgozott, amiért éppen most is dolgozik, és ami nem azért van, hogy csak úgy zsebre vágjam, és önző módon mindet kokainra költsem. Ezt nem.
  Megrázva a fejem feleszméltem a pillanatnyi bambulásomból, és a szemöldökömet összeráncolva inkább gyorsan visszanyomtam az ötdollárost Duff dzsekijének a zsebébe. Bár ezzel az öt dolcsival már meg tudtam volna venni a szokásos adagot, nem akartam eltenni. Nem vehettem el, de főleg nem akartam. El kellett onnan tűnnöm, még mielőtt valami nagy hülyeséget csinálok.
  Felkapva a földre hajított kulcsaimat gyorsan az ajtóhoz léptem, és amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a folyosóra. A lift hangos nyikorgása visszhangzott a csendes falak között, de ezt is figyelmen kívül hagytam - még mindig egyetlen dolog lebegett a lelki szemeim előtt. Szinte automatikus mozdulatokkal siettem ki az utcára, és rohantam a legközelebbi telefonfülkéig. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek a vérfoltos arcom és kezeim láttán, nem érdekelt már a meleg napsütés és a telefonfülke fullasztó fülledtsége sem. A testem magától vezérelve beszélt, csapta a helyére a kagylót, aztán rohant tovább az utcán a jól ismert cél felé. Magától lökte félre maga elől az útjába kerülő embereket, magától törölte meg az arcát a dzsekije ujjával, és magától vette be egymás után a kanyarokat a zsúfolt, verőfényes, most mégis elmosódott utcákon, amíg az agyam teljes egészében megszűnt önállóan működni.
Messze jártam már, de fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, amióta elindultam otthonról - teljesen elvesztve minden egyéb érzékemet, remegő kézzel nyomtam be az ismerős panelház bejárati üvegajtaját, a lábaim pedig maguktól ugrálták át a lépcsőfokokat a második emeletig. Máskor körülnéztem volna, hogy minden egyes apró, régi és leharcolt részletét megfigyeljem a panel lépcsőházának, de most nem érdekelt. Hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, pontosan hol vagyok Los Angelesen belül, de azt tudtam, hogy mit csinálok ott. Mintha mindent egy kívülálló szemével néztem volna, amíg izzadtságtól nedves arccal bekopogtam egy kopottas ajtón a sok közül, aztán idegesen zsebre vágtam a remegő kezeimet, és szó nélkül beléptem a sötét lakásba, amikor az ajtó kinyitódott. Minden mintha egy filmen pörgött volna előttem, egészen addig, amíg az előttem álló, alacsony, festett szőke, lenőtt hajú, és meggyötört fejű alak közölte velem.
- Ez nem elég.
- Mi? - eszméltem fel kétségbeesetten elkerekedő szemekkel, és a pénzt tartó kezeim megremegtek. Pontosan tudtam, hogy nem elég ennyi pénz az eddig megszokott adagra, de legalább a csaj jóindulatában reménykedtem. Persze ez egyáltalán nem azon múlt, de mellesleg kicsit sem volt kellemes alak.
- Zoe, nem elég - közölte Jenna ellentmondást nem tűrő, de nyugodt hangon, aztán szipogott egyet, majd lehajolt az ótvaros szőnyegen nyújtózkodó macskáért, és őt cirógatva a leszakadt függönyhöz lépett, amin keresztül kevés fény szűrődött az amúgy teljesen homályfedte lakásba. Átható állat- és dohszag volt, felismerhetetlen szemetek, lepedők és műanyagzacskók hevertek mindenhol, a tapéta le volt szakadozva - és ez csak az apró kis nappali volt. Ember, azt gondolnád, a dílereknek legalább van miből gazdálkodniuk. - De tudok adni olcsóbbat is.
- Mit? - szorítottam a tenyerembe a pénzemet, és leengedtem magam mellé a kezem - borzasztó feszültséget éreztem belülről, és szinte már önkéntelenül csúszott ki a számon a kérdés, holott nyilvánvalóan nem akartam mást. Kokaint akartam, azonnal. Valamit, ami elmulasztja azt az idegtépő, feszítő hiányérzetet.
- Hát - hajolt le a csaj a fal mellett ácsorgó, még érintetlennek tűnő papírzacskóért, mire a kezében lévő macska kihasználva a helyzetet kiszabadította magát a szorításából, és halk huppanással a földön landolt. Jenna pár alumíniumtasakot markolt fel, és felegyenesedett, aztán hátborzongatóan elvigyorodva felém nyújtotta - tágra nyílt szemmel követtem minden mozdulatát, és először tört rám az érzés, hogy most nem kéne itt lennem. -, a legújabb és... legolcsóbb heroinszállítmány...
- Hülye vagy? - vágtam rá indulatosan felkiáltva, és önkéntelenül is hátrébb léptem egy lépést, mintha halálra rémültem volna a felém nyújtott cucctól - az ijedtség, és a nem kicsi félelem hatására erősen verni kezdett a szívem, és akaratlanul is visszatértek a régi rossz érzések, már csak a heroin gondolatával kapcsolatban is. Soha többé nem akartam meghallani még a nevét sem.
- Nem tiszta, gyenge cucc - felelte halkan és higgadtan Jenna, mintha csak hatni akarna az elmémre, mire elkerekedett szemeimet az arcára emeltem - nyugodt és magabiztos volt, nyilvánvalóan meggyőzőnek akart hatni. De miért is csodálkozom, hiszen ez a munkája. Az arcán sebek, fekete karikák a szeme alatt, véres sebhelyek a száján - kifejezetten csúnya volt. Ha nem ismertem volna hónapok óta, szó szerint elriasztó példaként szolgált volna az arca mindenféle és fajta drogtól. - Csak a következő kokóig.
  Szaporán véve a levegőt szegeztem a tekintetem a fóliába rendezett kis adagokra, és akaratlanul is beugrott egy kép, egy utálatos, félelmetes kép, ami úgy látszik, örökre beégett az emlékezetembe. Egy csapásra New Yorkban voltam, talán öt évvel azelőtt. És mindenem fájt.

Megborzongva húztam össze magamon a kabátomat, és erőtlenül nekidöntve a hátamat a metrómegálló koszos csempével borított falának lassan lecsúsztam a földre. Az emberek kikerültek, nem érdekelte őket egy újabb, élőhalottra hasonlító, csóró, narkós lány a rengeteg, rengeteg közül. A hangos robajjal elsuhanó metró utószele az arcomba fújta a tincsekbe összeállt, füstszagú hajamat, mire teljes testemben remegve még apróbbra összehúztam magam - rengeteg ijesztő, és őrült alak fordult meg a metró forgatagában, de abban a pillanatban én is egynek éreztem magam közülük.
- N-nem kéne - szűrtem a fogaim között önmagam elé motyogva, és a testemen végigfutó fájdalomtól összerándulva kényelmetlenül előre-hátra kezdtem billegni. Nem kéne tizenhat évesen itt lennem. Tizenhat évesen a csontjaimig hatoló, önmagamból is kifordító fájdalomtól szenvedni, egyedül, egy metró aluljárójában, az emberek lába alatt ücsörögve, vörösre festett körmökkel és platformos magassarkúban, csak mert már azt hittem, nagy vagyok. Pénzért kuncsorogni, mert párszor kipróbáltam azt a folyékony, tömény halált, és most a bőrömből is legszívesebben kibújnék a borzasztó, átható fájdalom miatt. Fáztam, de ugyanakkor mindenemet levedlettem volna, ha tehettem volna, alig láttam, minden egyes porcikámmal remegtem, és minden egyes porcikámat éreztem, egyenként, külön-külön. Az emberek szó nélkül átléptek rajtam, én pedig már nem is átkoztam többé a napot, amikor elkövettem életem legnagyobb hibáját, csak vártam, hogy végre vége legyen.

  Nem. Nem történhet meg velem még egyszer, ugyanebben az életben. Soha többet nem akartam a közelemben tudni azt a pokoli, elátkozott heroint, még csak hallani sem akartam a nevét. Pontosan tudtam, hogy a legmélyebb poklokat jártam meg miatta, akkor mégis elbizonytalanodtam - egyetlen egy alkalom, amíg nem kerítem elő a pénzt a kokainra, nem lehet halálos. Visszaesni már biztosan nem fogok, és bár ez egyfajta pazarlása a hernyónak, de ha csak felszippantom, semmi baj nem történhet belőle - viszont valamit tennem kell ez ellen az érzés ellen. A pia biztos voltam benne, hogy nem segítene, és a pillanatnyi, kimondatlanul is kétségbeesett állapotomban arra már nem is gondoltam, hogy itt az ideje végre elhagyni a kokaint is - mert bár én nem vettem észre, vagy egyszerűen nem vallottam be magamnak, de hihetetlen kevés idő alatt szerves részévé vált az életemnek. És én ezt sosem akartam. Azonban a rossz tapasztalatok és a hozzájuk kapcsolódó rossz érzések elkopnak, néha akaratlanul is. És ekkor történhet meg újra.
- Jó - törtem meg a csendet, aztán egy gyors mozdulattal a szélesen elmosolyodó Jenna kezébe nyomtam az összes pénzem, és mostmár a kétségbeeséstől remegő kezekkel süllyesztettem zsebre a pár fóliatasakot. És még egyszer elkövettem életem legnagyobb hibáját.

  Csendben sétáltam felfelé a Clarkon, zsebre vágott kézzel, a járdát bámuló tekintettel - fogalmam sem volt, hogy sötétedett be időközben, de az utca szürkébe borult, a nap utolsó, gyenge kis sugarai pedig rózsaszínre festették az ég alját. Megnyugtatott a hűvösödő levegőn, a szokásos Los Angelesi, kora esti forgalomban sétálni, hallgatni a kocsik zaját, az utcán járó emberek hangját, teljes nyugalomban csak ellépkedni a cigifüstöt fújó, csendes srácok mellett, akik a villanyoszlopot támasztották, és lehajtott fejjel elsietni a padkán parkoló rendőrautó mellett. Halványan elmosolyodtam, és kissé fáradtan megdörzsölve a kézfejemmel az arcomat tovább sétáltam. Teljesen normálisan éreztem magam - az ujjaimmal végigsimítva a zsebemben pihenő, érintetlen fóliatasakokat már nem is értettem, miért mentem bele, hogy megvegyem őket. Az egész őrültségem, és rosszullétem magától elmúlt, még mielőtt hozzájuk nyúlhattam volna. Úgy éreztem, feleslegesen dobtam ki újabb adag pénzt az ablakon, hiszen úgyis csak ki fogom szórni az egészet vécébe, és annyi - de ez sem érdekelt már, szinte egy kicsit sem. Előfordul.

  Nem tudtam, mennyi időt töltöttem az utcán, vagy mégis mikor fordult át a nappal szürkületbe, a gyomrom viszont teljesen üres volt, mivel szó szerint semmit nem ettem egész nap, és a farkaséhség mellett erős fáradtság is gyötört. A Gazzarri'sban szabadnapom volt, Todd sem hívott, hogy húzzam a seggem az Empire-be, úgyhogy végigpihenhettem volna az egész estét, de reméltem, hogy Duffot is otthon találom - mert az egész szart sem ért volna, ha megint nem láthatom őt egész éjszaka.
- Zoe! - hallottam magam mögött egy hirtelen, ismerős kiáltást, mire önkéntelenül is elmosolyodtam, és pár háztömbbel a sajátom előtt járva megtorpantam, hogy megforduljak. Az utolsó napsugarak fényében szinte csillogó, vörös hajkorona megállt előttem, és egy félmosoly tűnt ki alóla, amikor rápillantottam.
- Hé - vigyorodtam el szélesen, kissé hunyorogva a szememet még mindig erősen bántó napfénytől, Axl pedig ugyanazzal a szokásos félmosollyal felemelte a kezét, és ujjaival óvatosan végigsimított az arcomon. Örültem, hogy láttam, egy pár pillanatig pedig csak némán vigyorogva álltam a tekintetét - szüntelenül bámult, azzal a bizonyos pimaszul csillogó, kék tekintettel. És akármennyire is próbált mindig zavarbaejtően sokáig csak állni, némán bámulni, és pofátlanul mosolyogni, nekem ez kifejezetten hiányzott - csak pár napja nem láttam ugyan, de ez akármelyikük legapróbb kis hülyeségével is előfordult. Izzy gunyoros vigyorát, még Steven perverz poénjait is képes voltam hiányolni. Slash idióta röhögését meg nem, mert szerencsére ő mindig ott lógott valahol a környéken.
- A többiek a Rainbow-ban várnak - szólalt meg Axl megtörve a pár másodperces, halk utcazajjal kísért csendet, a tenyere pedig lassan lecsúszott az arcomról, és maga mellé ejtette a kezét. Továbbra is csak némán mosolyogva pásztáztam az arcát - kifejezetten kipihentnek és élettel telinek tűnt, ellentétben persze velem. Világos szemei jókedvűen villantak felém a szokatlanul selymesnek tűnő, vörös hajtincsei alól, ajkai pedig újra félmosolyra húzódtak. Szép volt.
- Mit csináltál a hajaddal? - kérdeztem figyelembe sem véve az előbbi mondatát, és a puhán fénylő hajtincsei felé nyúlva végigsimítottam rajtuk - bármelyik samponreklám megirigyelhette volna a selymességét. Komolyan, mintha meg lett volna mosva. Axl halkan felröhögött, és kezeit bőrdzsekije zsebébe vágva hagyta, hogy az utca közepén állva simogassam a haját, mint valami póniló sörényét.
- Megfésültem.
- Jól áll - vigyorodtam el, mire Axl megelégelve a dolgot megragadta a csuklómat, és gyengén maga felé húzva megfordult, hogy elinduljunk a Sunset felé.
- Na, gyere.
- De Duff... - szólaltam meg gyengén tiltakozva, és megpróbálva kiszabadítani a csuklóm Axl szorításából - mindenképpen meg akartam várni otthon Duffot, mert per pillanat jobban hiányzott, mint akármi más, és semmi kedvem nem volt nélküle kocsmázgatni.
- Duff már régen ott vár - vágott közbe Axl ellentmondást nem tűrő hangon, mire megvonva a vállam megadtam magam, és fáradtan a vörös mellett lépkedve követtem. Bár akkor nem érdekelt, de ő is egészen biztosan észrevette, milyen meggyötört fejem van - nem csak kialvatlan voltam, de elképesztően gyengének, és használhatatlannak is éreztem magam. És tuti, hogy a vérfoltok is halványan, de még látszottak az arcomon.
- Mizu, kislány? - hallatszott az Axl mellett elhaladó, sötét kabátos csávó felől egy beszólás, mire felemeltem a fejem, és szinte automatikusan emeltem a kezem is, hogy beintsek, de már messze eltávolodtunk egymástól, így csak megforgattam a szemem - Axl viszont egy pillanatnyi hatásszünet után értetlenül összevonta a szemöldökét, és hangosan, szinte felháborodva szólalt meg.
- Fiú vagyok - közölte mellékesen, mire felé pillantottam, aztán nem tehettem róla - kitört belőlem a hangos röhögés. Axl csak vigyorogva fordult felém - nyilván csak poénkodott, talán azért, mert kivételesen jó kedvében volt, de ha csak az volt ezzel a célja, hogy megnevettessen, akkor sikerült neki. Tényleg nem tehettem róla, talán nem is volt vicces, de ott, abban a pillanatban azt hittem, mindjárt összeesek a röhögőgörcstől.
- Szerintem nem hozzád szólt - emeltem a hirtelen nevetéstől megfájduló hasamra a kezem, aztán akaratlanul is újra kibukott belőlem a röhögés, és a szám elé kapva a kezem hagytam, hogy Axl a kezemet megragadva velem együtt kikanyarodjon a Sunsetre.
- De, igen - felelte Axl teljesen meggyőződve az igazáról, de ő sem tudta visszafojtani az arcára kiülő vigyort. Hálás voltam érte, amiért ezzel az egy, idióta megjegyzéssel képes volt feldobni a napomat - még akkor is, ha tudtam, hogy normális esetben minimum ráugrott volna a srácra, hogy agyonverje a nyílt utcán. De hát ki tudja egyáltalán követni, hogy Axl éppen milyen idegállapotában van. - Felém nézett az a fasz.
- Istenem - temettem az arcom a fél tenyerembe, már-már erőtlenül röhögve. Kezdtek megfájdulni az arcizmaim. Axl átkarolva a derekamat egy gyors mozdulattal közelebb húzott magához, hogy ne sodorjon el a Sunset kora esti tömege, mire vigyorgásra halkulva felé emeltem a fejem. - Ez a hajad miatt van.
- Ja, biztos - vágta rá gúnyos, mély hangján, mire újra felnevettem, és fél karommal körülöleltem az engem tartó karját - a Sunset Strip sötétedő látképe szürke, szinte lilás színben játszott, az utcalámpákat azonban még nem kapcsolták fel. A főúton suhanó, rengeteg kocsi fényszórója viszont sorban villant fel egymás után, megvilágítva a még mindig hatalmas forgalmat, a zebrán átkelő, munkából hazasiető gyalogosokat, és a járdán lökdösődő, mindenhová csak rohanó embereket. Öltönyös üzletemberek, hangosan vihogó, tupírozott hajú, fiatal lányok, és bulizni induló, bőrdzsekis alakok jöttek velünk szembe - most kezdett ébredezni a zenétől és ordítozástól hanogs, éjszakai Strip. - Többet nem fésülködöm.
- Ja, hát ne is - emeltem felé ismét az arcomat, és önkéntelenül is az ujjaim közé vettem egy vörös hajtincsét, hogy végigsimítsak rajta - Axl egy félmosollyal pillantott le rám, várva, hogy elkapjam a tekintetét. Világoskék szemei még a homályban is csak úgy világítottak, és bár nem volt sokkal magasabb nálam, a széles vállával, az óriási bőrdzsekijével hatalmasnak tűnt. Nem is értettem, miért nézte volna akárki is nőnek. Ugyan.
- Menj - lökött maga elé gyengén, miután belökte a Rainbow ajtaját, mire kissé megszédülve a kocsma hirtelen arcul csapó, fülledt, és füsttel tömött levegőjétől beléptem a hangos tömegbe, és a lábaim szinte már automatikusan indultak el a szokásos sarokasztal felé. A könyökömmel utat törtem magamnak az oribáló, korsót tartó, és nagydarab emberek, rövidszoknyás, vörös rúzsos bigék és a homályos tekintetű, nyilván belőtt narkósok között. Oxigén alig volt már a levegőben, de ehhez is, és az elképesztően erős pia-, cigi- és hányásszaghoz is gyorsan hozzászokott az ember orra - semmiség volt, főleg úgy, hogy az egyetlen célom az volt, hogy végre odaverekedjem magam a többiekhez.
- Zozo - kiáltott rám már messziről a kivételesen az asztal szélénél terpeszkedő Slash, mire önkéntelenül is elvigyorodva félretoltam magam elől az utolsó utamba kerülő srácot is, aztán az asztalhoz lépve hagytam, hogy a meglepően józan állapotban lévő Slash lerántson magához, és egy puszit nyomjon az arcomra. Halkan felnevetve visszaöleltem, aztán azzal a lendülettel, ahogy elengedtem, rá is tapostam cserébe - valahogy be kellett jutnom a sarokban ücsörgő Duff mellé. - A kurva a...
- Hé, add már ide a cigimet - kiáltott az éppen megérkező Axl Steven felé, mire ő felkapta az asztal sarkában árválkodó, összenyomorgatott Marlboros dobozt, és a vöröshoz vágta - Axl pedig azonnal fordult ismét a bejárat felé, hogy kimenjen füstölni.
- Zoe - mosolyodott el halkan Duff, amikor végre átlépve Slash-en mellé ugrottam, mire kissé felgyorsult szívveréssel a nyaka öré fontam a karjaimat, és olyan erősen öleltem magamhoz, amilyen erősen csak tudtam - minden szar, ami eddig történhetett, és minden nyugtalanság egy pillanat alatt illant el, csak attól, hogy végre a nyakába hajthattam a fejem. Duff elnevette magát, aztán eltolt magától kissé, hogy a két tenyere közé fogja az arcomat, tekintetét pedig az enyémbe fúrja. Furcsa érzés, amikor rájön az ember, hogy egy arc, egy hang mennyire tud neki hiányozni - a gyönyörű, gyönyörű arca, a zölden csillogó szempárja, a tökéletes ajkai, meg a mély röhögése a már-már őrülten pásztázó tekintetem láttán. Széles vigyora láttán én is halkan elnevettem magam, és utálom bevallani, de olyan rohadt sok érzelem keringett bennem hirtelen, hogy szó szerint a meghatódott sírás szélén álltam.
  Duff óvatosan közelebb húzott magához, mire ujjaim automatikusan a hajába túrtak, és fél karommal szorosabban magamhoz ölelve megszüntettem ajkaink között minden távolságot. Jóleső borzongás és nyugalom futott végig rajtam, már csak puha ajkainak érintésétől is - és csak abban a pillanatban éreztem meg a közelségének a hihetetlen, leírhatatlan hiányát, ami addig szinte fel sem tűnt. Kíváncsi lennék rá, mikor lettem időközben ilyen nyálas.
- Fúúj, bazdmeg, menjetek szobára - vágott hozzánk pár szem kihűlt sült krumplit az enyhén becsinccsentett Steven felénk kiabálva, mire elröhögve magam elhúzódtam Dufftól, de eszemben sem volt elengedni - Duff is szorosabbra fonta a derekam körül a karját, hogy az ölében tartson, aztán kikapott a hajamból egy benne maradt sült krumplit, és minden további nélkül megette.
- Te menj szobára az anyáddal - hajított vissza egy asztalon heverő öngyújtott Steve felé a punk kicsit sem gyerekes módon, aztán egy újabb sült krumplit kapott fel maga mellől, hogy megegye, mire újra elröhögtem magam, és már szinte akaratlanul is közelebb hajolva hozzá egy gyors csókot nyomtam az arcára.
- Megyek, a te anyáddal - húzta le a fejét Steven elvigyorodva, már előre számítva a következő pillanatban felé repülő, összenyomott sörösdobozra, én pedig az így kezdődő szokásos ordibálásban és dobálózásban inkább elengedtem Duffot, és lemászva róla lehuppantam a közötte és Slash között lévő helyre. Szokatlanul kevesen voltak aznap este - szó szerint ők hárman ültek csak rajtam kívül az asztal körül, és egyikük sem tűnt különösebben feldobottnak. Az óvodás hajigáláson kívül persze. Sem Izzy, sem Adriana, de még Ronnie, Desi, vagy Michelle sem volt ott. Slash csendben, félig lecsúszva a boksz üléséről a kezében lévő szalvétát firkálta egy félbetört ceruzával, az asztalon pedig mindössze Steven előtt állt kettő, és Duff előtt pedig egyetlen üveg sör. Gyanús volt, nagyon is. Nem volt rossz kedvük - ugyan már -, vagy hasonlók, egyáltalán. De furcsa érzés kerített a hatalmába. Slash viszont mi az istenért volt csendben?
- Mit rajzolsz? - kérdeztem az utolsónak maradt szál Marlboromat forgatva az ujjaim között, mire Slash felém nyújtotta a szalvétát, hogy megnézhessem - pár Guns N' Roses logóterv, és egy aprólékosan kidolgozott, meglehetősen hiányos öltözetű - mondhatni, meztelen - női alak volt a szalvétára firkantva. Mindig el tudtam csodálkozni Slash kézügyességén, akármennyire is tudtam, hogy profin rajzol. Tényleg nagyon királyul néztek ki a logók. Meg amúgy a pucér nő is egész profi volt. - Ez kurva jó.
- Tényleg? - kérdezte kissé lassan reagálva, mire leemeltem az ujjam az egyik Guns logóról, amire az előbb ráböktem, és egy félmosollyal az arcomon bólintottam. Be volt kerázva, már akkor tudtam.
- Nézz ide - nyúltam az arca felé hirtelen témát váltva, mire a kezem húzására lassan felém fordította a fejét, de a szemeit eltakarták az elé hulló, göndör, sötét hajtincsei. - A szemeddel.
Nem úgy tűnt, mint aki egyáltalán felfogta, miről beszélek, úgyhogy az állánál fogva felemeltem az arcát, és félresöpörtem a szemét takaró hajtincseket. A tekintete bágyadt és lapos volt, teljes homály fedte, a pupillái pedig még a sötétben is láthatóan tűhegynyire szűkültek. Bár tudtam, pontosan tudtam az előbb is, hogy be van lőve, most mégis hirtelen megrémülve bennem rekedt a levegő, és ijedten húzódtam hátrébb, mint aki hihetetlenül megrettent valamitől. Slash teljesen tudatlan, szinte a saját világára korlátozódott, és abba zárkózott tekintettel bámult vissza rám, én pedig nyelve egyet elengedtem az arcát, és a Duff előtt ácsorgó sörösüveg felé nyúltam.
  Miért ijedtem meg ennyire? Hiszen láttam már párszor belőve, és nem mondhatnám, hogy számomra is olyan ismeretlen lett volna a helyzet. Most azonban valamiért belül halálra rémültem - nem akartam, hogy ez történjen. A zsebemben ott lapult két adag abból a rohadék, barna halálból, és hirtelen úgy éreztem, hogy kezdi égetni a dzsekimet, és pillanatokon belül meg fog gyulladni. És nem kelett sok idő ahhoz, hogy a testem újra pánikolni és tiltakozni kezdjen. Pár perc elég volt ahhoz, hogy visszarugdossam magam a reggeli állapotomba - már nem hallottam a mellettem ülő Duff és Steven továbbra is értelmetlen vitatkozását, nem érzékeltem a hangos zajokat körülöttünk, amik egyetlen egy hatalmas érthetetlen hangzavarba olvadtak össze, és Slash-t sem értettem, aki ugyan beszélni kezdett, de csak mély mormogást hallottam belőle, semmi mást. És ez megijesztett.
  A mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel és le, és a szívem is eszeveszettül száguldozott - erősen összeszorítottam a szemem, hogy megpróbáljam legalább csak egy kicsit is megnyugtatni magam, és az ide-oda pattogó gondolataimat, de ez nem volt ilyen egyszerű. Magamhoz szorítottam a már langyos üveget, amikor az ujjaim alig észrevehetően, de remegni kezdtek. A hirtelen jött pánikom kezdett átalakulni megint abba a rémálomba, amit csak elkerülni akartam - nem voltam benne biztos, hogy még egyszer kibírom az egészet mindenféle cucc nélkül. De a gondolataimat már nem irányíthattam - arra száguldoztak, amerre csak akartak. Főleg a kokó felé. Amim ugye nem volt.
- Bocs - ugrottam fel hirtelen átmászva, szinte átesve a reagálni sem tudó Slash-en, aztán a körülöttem összefolyó hang- és színhatások elől menekülve a vécé felé kezdtem verekedni magam - a saját lábamban botladoztam, jópár embernek nekiestem, és nem keveset erőteljesen félre is löktem. Aztán szinte már rutinból estem be a sötét, teljesen homályfedte folyosóra, onnan pedig a mosdóba. Senki nem volt bent, legalábbis az alapján, amit én láttam, de nem is voltam olyan állapotban, hogy ez érdekeljen - egyből a mosdótálnak estem, aztán a csappal szerencsétlenkedve egy sort megnyitottam a hidegvizet, és gondolkodás nélkül bedugtam alá az arcom. A jéghideg víz egy pillanat alatt lefagyasztotta a bőrömet, de szó szerint semmit nem segített a gyomromban növekvő feszültségen és pánikon - a víztől csöpögő fejjel és hajjal egyenesedtem fel teljesen, a tükörképemet látva azonban az eddiginél is kényelmetlenebb érzés fogott el. Az agyam egyszerre volt hihetetlen lassú és zavaros, a gondolataim pedig kokainért erősködtek, pörögni akartak, ugyanakkor tuddták, hogy nincsen.
  Tehetetlenül dőltem a hideg, koszos csempefalnak, és hirtelen megvacogva lassan lecsúsztam a földre. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni a gondolataimmal és az egyre csak növekvő hiányérzettel, és ez volt az, ami a pánikot okozta. A karjaim mostmár teljes egészükben remegtek, a lábaim pedig elzsibbadtak - tudtam, hogy egyszer majd elmúlik, az érzésekkel együtt, de ilyenkor nem ez az a dolog, amire elsőként gondol az ember. Az egyetlen, amire gondol, hogy kell neki az anyag, most azonnal. De nekem nem volt.
  Tanácstalanul billegtem előre-hátra, a szemeimet összeszorítottam, és olyan erősen szorongattam a karjaimat, amilyen erősen csak tudtam, de nyilvánvalóan semmi sem segített. Éreztem, hogy elered az orromból a vér, és visszafolyik a torkomba, ahogy hátradöntöm a fejem, de ez sem érdekelt. Megint átvette az uralmat a józan eszemen valami más - már csak az volt a kérdés, hogy hogy tervezem ezt a szarságot újra kibírni.
  Remegő kézzel nyúltam a farmerdzsekim zsebébe, és rázkódó ujjaimmal előkapartam az egyik fémesen csillogó fóliatasakot - bár egyértelműen nem voltam eszemnél, egy másodpercre mégis megtorpantam. Megforgattam az összehajtogatott alumíniumdarabot az ujjaim között, miközben a fejem újra hasogatni kezdett a nyughatatlan gondolataimtól. A szervezetem kokainra vágyott, nem pedig erre a szarra. Mégis, segítene kicsit lenyugtatni az idegesítő pánikolást, ráadásul Jenna azt mondta, hogy elég gyenge is. Ha pedig nem lövöm, nem olyan hatékony - ettől nem szokhatok vissza csak úgy, egy csapásra, igaz? Valahogyan pedig muszáj lesz innen felállnom, és kimennem oda, az emberek közé.
- A francba - szűrtem az egymáshoz koccanó fogaim között indulatosan, miután kiejtettem remegő ujjaim közül a tasakot, aztán felkaptam, és a saját lábamban botladozva felpattantam, hogy beessek az egyik fülkébe a kettő közül. Egy gyors mozdulattal csak behajtottam magam mögött az ajtaját, aztán térdre vágódtam a lehajtott vécéfedélre támaszkodva. Vicces, de ahogy elkezdtem kicsomagolni a csinos kis adagba rendezett, barnás beütésű heroint, készülve arra, hogy felszippantsam, a gondolataim kissé lenyugodtak, a kézremegésem pedig majdnem teljesen abbamaradt. Ismerős érzés kerített a hatalmába, most azonban nem volt bennem semmi rémültség, ami megállíthatott volna. Kerestem volna egy egydollárost is a zsebemben, de tudtam, hogy nincsen, úgyhogy egyszerűen csak összeráztam a port egy csíkba, és az arcom elé emeltem - gondolkodnom kellett volna, de ehelyett csak félresöpörtem egy szőke hajtincset az arcom elől, aztán habozás nélkül közelebb hajoltam, és az egyik orrlyukamat befogva felszippantottam a nagyját. Egy kicsi leszóródott a földre, de figyelembe sem vettem - a maradékot egy újabb gyors szippantással eltüntettem az alumíniumdarabról, aztán leengedtem magam mellé a karom, és kissé erőtlenül a földre rogyva a fülke falának támasztottam a hátam.
  Nem ütött be azonnal - pár másodpercre a világon semmit nem éreztem, aztán ahogy arcba csapott a flash, a szemeim lecsukódtak, szaggatottan vettem egy hirtelen levegőt, és felegyenesedtem, ahogy az izmaim megfeszültek. Megszűnt körülöttem a világ egy pillanatra, és bár nem volt erős érzés, olyan régen éreztem már ilyet, hogy hirtelen mintha fejbe vágtak volna. Teljes nyugalom áradt szét bennem, a gondolataim megálltak a száguldozásban, az izmaim újra ellazultak, és ahogy visszadőlve újra nekiestem a fülke falának, a karjaim ernyedten estek mellém. A szememet teljes nyugalomban hunytam le, nem is akaródzott kinyitnom - egészen addig, amíg a gyomrom hirtelen úgy nem döntött, hogy felfordul. A szemeim felpattantak, aztán szinte automatikusan csaptam fel a vécé tetejét, és azonnal kiadtam magamból mindent, ami azelőtt a gyomromba került.
  Az előrehulló hajamat megpróbáltam félretolni, de nem voltam képes elengedni a vécéülőkét az ujjaim szorításából - a torkom kapart, a szemeimet összeszorítottam, aztán a szapora légzésem miatt erőteljesen köhögtem párat, mire szinte azonnal megéreztem a nyelvemen a vér ismerős ízét. Hangosan kapkodva a levegőt, szinte hörögve engedtem el a vécét, aztán erőtlenül újra a földre estem, hátamat a vékony falnak döntve, a szemeim pedig lecsukódtak a rajtam ismét eluralkodó nyugalom miatt. Semmit nem éreztem újból, csak higgadtságot - és egyáltalán eszembe sem jutott, hogy milyen szánalmas látványt nyújthatok.
  A kezeim elernyedve estek mellettem a földre, a hosszú hajam elöl tincsekbe tapadva, összehányva, nedvesen lógott az arcomba, az orrom alatt, az ajkaimon és a farmerdzsekimen is odafröccsent vér, a tornacipőm szinte teljesen darabokra szakadva lógott a lábamon - már csak a cipőfűző tartotta össze. Az üres alumíniumtasak a kinyújtott, szinte teljesen erejét vesztett lábam mellett hevert a hideg földön, a szemeimet ki sem tudtam nyitni az eksztázis okozta elnyúlás miatt, a légzésem szinte lehetetlenül lelassult, ahogy a szívverésem is. Aztán lassan visszatértek a gondolataim, szépen, egymás után, a szemeim pedig lassan felnyíltak, majd ugyanolyan komótosan is csukódtak vissza - alig láttam valamit, azt is homályosan. Fogalmam sem volt, mégis mennyi ideje vagyok bent, vagy mennyi időbe telt, amíg teljesen visszanyertem a lélekjelenlétemet, de aztán nyitódott a fülke ajtaja, mire lassan ugyan, de felemeltem a fejem.
A vörös hajú mintha hirtelen megrémült volna a látványtól - hátrébb lépve nekiesett a fülkeajtónak, ami a csempefalhoz csapódva hangos csattanással járt. Laposan pislogva próbáltam meg levenni bármilyen érzelmet is az arcáról, de csak elmosódottan láttam - csak azt hallottam, hogy ahogy először ijedten vesz egy hirtelen levegőt, aztán pár másodperc néma szünet után közelebb lép, és lehajolva hozzám erősen megragadja a felkaromat.
- Zoe - szólt rám mély hangján idegesen Axl, aztán másik kezével megtámasztotta az arcomat, mivel a fejem még erőtlenül bukott oldalra, ahogy magához húzott. Vontatottan kinyitottam a szemem, és akaratosan megerőltetve a látásomat szólásra nyitottam a számat, de egy hang nem jött ki a torkomon. Axl káromkodott egy sort maga elé, aztán újra szorított egyet a karomon, és dühösen megrázott kicsit, mire egy fájdalmas grimasz ült az arcomra. - Zoe, álljál le ezzel a rohadt szarral!

 

 

1986. január 9. du. 11:57 Stardust Ballroom, Sunset Blvd, Hollywood

 

  Vontatottan lehuppantam a mocskos földre, az eldobált csokipapírok és sörösdobozok közé, aztán az egykor fehér, mára inkább szürkés falnak döntöttem a hátam, és felhúzva magam elé az egyik térdemet próbáltam felfogni, amit éppen Victoria mondott, de nem volt túl egyszerű. A szemeim üresek és homályosak voltak, az agyam pedig le volt szedálva - teljesen ki voltam ütve. Jam és Patrick az öltöző apró, dohos szagú kanapéján nyomorogtak, halál fáradtan, egy-egy üveggel a kezükben, és hasonlóan kikészülve, mint én. Victoria próbálta túlharsogni Todd hangos köhögését, és egyáltalán figyelembe sem venni azt, aztán Todd végre egy csapásra elhallgatott, és felkapott egy törölközőt, amit aztán az orrához szorított - megállás nélkül ömlött belőle a vér. Folyt rólunk az izzadtság, és biztos vagyok benne, hogy nem csak az én fülem zúgott eszméletlenül, lévén fél perce ugrottunk le a színpadról. Még mindig hallottam a tomboló közönség ordítását - vagy talán már csak beképzeltem magamnak.
  Victoria megállás nélkül dumált, de volt egy olyan sejtésem, hogy újra és újra elkezdte, mert látta, hogy képtelenek vagyunk felfogni - a földet pásztáztam a fáradt tekintetemmel, aztán a gitár húrjaitól sebes, és frissen vérző ujjaimmal komótosan egy kicsike tárgy után nyúltam, ami a kanapé mellett hevert. Az arcom elé emeltem a használt tűt, és lassan megforgatva az ujjaim között úgy tanulmányoztam, mintha a legérdekesebb dolog lenne a világon. Egy kormos, elhajlott kanál hevert tőlem pár méterre, az asztal alatt, és egy másik tű a szoba túlsó végében. Már hozzászokhattam volna. Egy melltartó lógott a szék háttámlájáról, aminek most Todd támaszkodott erőtlenül, és egy pillanatra elemelte a vértől áztatott törölközőt az orra elől. Dzsekik voltak a földön, meg egy fél pár cipő, egy összetört vodkásüveg, és pár bontatlan sör a hideg sarokban. A gitárom mellettem hevert a földön - a tekintetem most arra vándorolt, és Duff jutott eszembe, ahelyett hogy egyáltalán odafigyelnék arra, amit éppen a menedzserünk mond.
Végigsimítottam a basszgitár húrjain, aztán összerezzentem, amikor Jamie tornacipője landolt az ölemben, és erősen hunyorogva felemeltem a fejem. Mind engem bámultak - homályosan láttam, a fülem hihetetlenül sípolt, és a hirtelen mozdulattól is elképesztően elszédültem.
- Zoe.
- Ha? - nyögtem fáradtan, a fejemet a falnak döntve, és még mindig a plafonról lógó villanykörte gyér fényétől hunyorogva vártam a választ. Tompa volt a hangjuk, mintha egy üvegfalon keresztül beszéltek volna hozzám - talán nem is a fülem, hanem már a szétszívott agyam volt az a fal.
- Azt mondtam az előbb - szólalt meg Victoria türelmesen, és közelebb lépve leguggolt elém, hogy biztosan odafigyeljek rá. Nevetséges látvány lehetett egy normális, elegáns zakóba bújt, tiszta és józan nő ott, közöttünk. -, hogy a Tower Records lemezszerződést ajánlott. Leszerződhettek, és kiadhatjátok az első lemezeteket. Érted?
- Aha, ja - bólintottam erőtlenül mormogva magam elé, de semmit nem jelentettek számomra a szavak. Csak szavak voltak. Amik éppen azt közölték, hogy kiadhatom életem első lemezét a bandámmal - de nem érdekelt. Oldalra fordítottam a fejem, és úgy döntöttem neki a falnak. Jamie ugyanolyan üres tekintettel, és üres arckifejezéssel bámult felém - sötétlila, már-már teljesen fekete karikák keretezték a szemeit, az ajkai halványak voltak, a haja koszosan hullott a homlokába, és pár alig látható, kék vagy zöld folt mellett apró sebek vöröslöttek itt-ott az arcán. Ez a beesett arcú, élettelen, tűszúrásokkal tarkított narkós volt az a vidám, tizenhét éves gyerek, akit pár hónapja ismertem meg. Patrick ájulásközeli állapotban volt, Todd fél arcát az orrából ömlő vér borította, a kézfején pedig egy egészen új tűszúrásnyom vöröslött, mert feljebb a karjában a vénák jóformán elhaltak. Rotten Flames, faszagyerekek. - Fasza.
  Pislogtam egy laposat, Victoria pedig az érzelemmentes reakciókat látva halkan felsóhajtott, aztán felegyenesedve megigazította a fekete farmerját, és újabb dumálásba kezdett, amit már nem voltam képes újra megérteni. A Flames lemezszerződést kapott. Ez egyetlen dolgot jelentett számukra - pénzt. A pénz pedig heroint.

 

1986. január 10. de. 5:08 Holloway Dr, West Hollywood

 

  Lassan pislogva lépkedtem az üres utcán - a sötétséget kezdte felváltani a hajnal szürkesége, nem mintha sokat változtatott volna a helyzeten. Ez csak egy újabb napot jelentett. Az újabb nap pedig az ég világon semmit sem jelentett. Mire megyek én egy lemezszerződéssel?
  Meg-megbicsaklott néha a bokám a platformos, fekete magassarkú cipőmben, ahogy a járdán lépkedtem, fél kezemben a gitártokommal. Egy, vagy két alak jött velem szembe, és azok is azonnal, némán eltűntek a hajnal homályában. Most először volt rajtam hosszú farmer, amióta ideköltöztem, és bár így is fáztam, nem különösebben érdekelt. A cipőmet viszont nem szerettem kifejezetten, zoknit kellett alá vennem, hogy ne lógjanak ki és fagyjanak le a lábujjaim. A hajam most tisztán, de cigifüst szagúan lógott a farmerdzsekimre, aminek az egyik ujján tátongó, véletlenül kiszakított lyukát pár biztosítótű tartotta össze. Fáztam, rettenetesen éhes voltam, de ezek mind nem is érdekeltek volna, ha nem lettem volna olyan kibaszottul egyedül. A lábaim szinte maguktól vittek, amerre akartak, ahogy leszálltam a rozoga, és teljesen üres hajnali buszról - tudtam, hová kell mennem, hogy kiszakadjak végre ebből a szánalmas állapotból. Mind nagyon hiányoztak már.
  A cipőm kopogása szinte visszhangzott a full üres utcán, aminek haláli csendjét csak az úton néha elsuhanó egy-egy autó hangja törte meg. Az utcalámpák még fel voltak kapcsolva, az ég viszont már kezdett éjfeketéből szürkére váltani - hajnalodott. És a ritka alkalmak közé tartozott, de Los Angeles éppen mélyen aludt.
  A rengeteg klub és kocsma neonjai közül csak pár égett, azok is azért, mert bár szó szerint senki nem volt ilyenkor az utcán, éjjel-nappal nyitva tartottak. A pár eltévedt autó és gyalogos által keltett apró zajon kívül csak az én cipőkopogásom hallatszott az egész környéken - halálfáradt tekintettel körbenéztem az utcán, valami élet után kutatva, de egy úton átszaladó kóbormacskán kívül minden halk, homályos, és mozdulatlan maradt. Hálás voltam érte, hogy nem kell az ezernyi és ezernyi szembe jövő ember tekintetét állnom - a szürkület egyre csak világosodott, és bár nem igazán izgatott, de biztosan nem festhettem túl jól. A szemeim valószínűleg be voltak dagadva a virrasztástól, és az eszméletlen fáradtságtól, ami az éjszakai bulink végeztével a fejemre nehezedett. A lábaimat szinte nem éreztem, teljesen maguktól mozogtak, követve a teljesen leszívott agyam által mutatott irányt. Az arcom beesett lehetett, a tekintetem pedig halott - nem gondoltam semmire. Üres fejjel sétáltam a járdán, a mély álomban lévő bárok és üzletek mellett, és a haláli csendben még a lélegzetvételem is visszhangzott. Aztán az ismerős környékhez érve lelassítottam, és feljebb emelve a gitártokomat magamhoz szorítottam.
  Hét alak ücsörgött a szürkeségben, a járdaszegélyen, teljes némaságban és cigifüstöt eregetve. Hátulról csak pár sötét forma volt, az úttestre kinyújtott lábakkal, messziről is jól láthatóan kócos, ide-oda meredező hajjal, és pár üres üveggel maguk mellett a hideg, koszos betonon. Szüntelenül tovább lépkedve végül megálltam mögöttük, és óvatosan lefektettem a gitáromat a járdára. Desi és Slash felemelték a fejüket az érkezésemre, de minden szó nélkül nézték, ahogy lassan leülök a járdaszegélyre Duff mellé, és zsebre vágva a hajnali hidegtől átfagyott kezeimet tovább bámulom az üres utcát. Izzy felől egy szál Marlboro repült felém, majd esett az ölembe, mire alig észrevehetően elmosolyodva felemeltem, aztán az ajkaim közé biggyesztettem.

- Kösz.
  Izzy rántott egyet a vállán, a másik oldalamon ücsörgő Axl pedig közelebb hajolt, mire elfogadva a néma felajánlását az akjai között lógó, pirosasan parázsló cigihez hajoltam, és türelmesen várva pár másodpercet megvártam, amíg az ő szálával meggyújtja az enyémet. Némán fújtam egy füstfelhőt, aztán egy pillanatra lehunytam a szememet a tüdőmet átjáró cigifüst megnyugtató melegségétől, és közelebb húzódva Duffhoz a vállára hajtottam a fejem, mire ő szó nélkül végigsimított az arcomon fél kezével, és fejét óvatosan az enyémnek döntötte. Egy szó nem hangzott el.
  Borzasztóan néztek ki. Steven vacogva karolta át mindkét karjával a mellette ücsörgő Adrianát, aki maga elé felhúzott térdekkel fújta a füstöt - az arcuk nyúzott volt, és fáradt, a hajuk kócosan meredezett az ég felé. Mellettük Axl az arcába lógó, rendezetlen, vörös hajjal, fáradtan pislogva szorongatta a fogai között a cigijét, lábait kinyújtotta egymás mellé az üres, sötét aszfalra, maga mögött pedig két tenyerével támaszkodott meg. A bőrdzsekije lecsúszott a fél válláról, de nem úgy tűnt, mint akit ez nagyon zavar. Felpillantottam Duff az enyémtől pár centire lévő arcára - a gyönyörű, zöld szemek alatt mély karikák húzódtak, a Marlboroját tartó ajkain egy apró seb, a tekintete pedig meggyötörten bámult az út túloldalán villogó kisbolt neonja felé. Fél kezévell oda sem figyelve, szinte önkéntelenül játszadozott az egyik hajtincsemmel, a másik karjával a maga elé felhúzott fél térdét karolta át. Egyáltalán nem vacogott, pedig hiányzott a fél pár cipője. A mellette ülő Desi lábán egyetlen magassarkú cipő díszelgett, a fedetlen combjára kissé még lelógó, fekete kabátját pedig átfagyva húzta össze maga előtt - a szorosan mögötte füstölő Izzy fél karját átvetette a vállán, és csak egy kicsin múlt, hogy nem aludtak el ott helyben, egymásra dőlve. Izzy kócos haja szinte teljesen az arca elé hullva eltakarta a kialvatlan, másnapos jeleit, ahogyan Desié is - de pontosan el tudtam képzelni, mennyire kipihentnek tűnhetnek ők is, a többiekhez hasonlóan. Slash a sor szélén mozdulatlanul, az alkarjára támaszkodva feküdt a fagyos, mocskos betonon, bőrgatyás lábait kinyújtotta az úttestre, a homlokába hulló sötét, göndör tincsek mögül pedig éppen egy óriási füstfelhőt fújt - a fején egy kapitánysisak ült ferdén, a dzsekije szinte leesett a válláról, cipő hiányában pedig mezítláb taposta maga előtt az aszfaltot.
  Néma, teljes és síri csendben ültünk ott egymás mellett, gyorsan eloszló füstfelhőket fújva a jéghideg, nyirkos hajnali levegőbe, és bár azután sem mozdultunk, vagy szólaltunk meg, miután megcsillantak a szemben lévő épületek legfelső ablakain a nap első, még vörös sugarai, tudtam, hogy jó helyen vagyok. És ha meggyötörtek voltunk? Együtt voltunk meggyötörtek. Nem igazán számított, hogy éppen hol, vagy milyen állapotban vagyunk, amíg ott ücsörögtünk egymás mellett - ha ezt néma csendben tettük, akkor úgy. Én legalábbis így éreztem - szavak nélkül is megnyugodtam, és elfelejtettem minden mást.
  A szürkület homályát kezdte szépen lassan feloszlatni a felkelő nap meleg fénye - Los Angeles kezdett felébredni, amíg mi ott, a járdaszegélyen fagyoskodva, másnaposan virrasztottunk, a porban ücsörögve és teljesen szétcsúszva. Még egyszer végignéztem a komor, rezzenéstelen arccal távolba meredő srácokon, aztán akaratlanul is halkan felnevettem, ami a semmiből érkezve megtörte az eddigi némaságot. Hirtelen kiszakadva az ürességből, vagy talán a saját kis gondolataikból mind felém kapták a fejüket, mire csak csendben vigyorogva az ablakokban tükröződő, már pirosan világító nap felé fordultam, Duff pedig lepillantva rám szélesen elmosolyodott, aztán éreztem a mellkasának gyenge megrázkódását, ahogy szintén halkan elnevette magát. Axl álmos tekintettel vigyorodott el, Slash pedig nem bírta ki, hogy ne röhögje el ő is magát a nagy semmin, így egy pillanatig a felőle hallatszó idióta kacajtól visszhangzott az utca, amire persze Stevennek is válaszolnia kellett egy még hülyébb vihogással.
  És ott ültünk, hajnali ötkor, a főútra kinyújtott lábakkal, és miután a nagy büdös semmin való röhögcsélés után újra beállt a síri csend, az eddiginél is nagyobb nyugalom telepedett rám. Pár narkós, meg másnapos gyerek ücsörgött az út szélén, néhányan alvadt vérrel az orruk alatt, néhányan másnaposan és tehetetlenül, de mind teljesen kiürült fejjel, kiürült zsebekkel, szakadt ruhákban, kocsmától bűzölögve, és céltalanul. Nem ez volt az az élet, amit az ember választana, vagy amit az ember szívesen élne, de a mi életünk volt. Semmi, semmi mást nem akartam azon kívül, hogy azokkal a srácokkal ücsöröghessek a koszos földön, a hideg és ébredező Hollywoodban. Tökéletes.