II. rész 7. fejezet

Drága, drága Olvasóim!

 

Először is, sikerült megreparálnom a feliratkozós modult annyi baszakodás (már bocsánat a szóhasználatért) után, kérlek, ne haragudjatok az ezelőtt vele járó kellemetlenségek miatt, remélem, mostmár rendesen fog működni! (Ha nem, szóljatok, és megint addig fogok baszakodni vele, amíg meg nem javul :D) Másrészt ismét szeretném megköszönni a végtelen türelmeteket, a pipákat és a kommenteket, nagyon-nagyon sokat jelentenek számomra, köszönöm, hogy itt vagytok♥ Továbbra is szívesen várok minden véleményt!

 

Puszi, Rose

_________________

 

I HATE TO SEE YOU WALKING OUT THERE

 

1985. november 21. de. 11:56 Santa Monica, West Hollywood
 

- You're in the jungle baby - morogtam magam elé, ahogy mögöttem felhangzott Slash gitárjából az ismerős dallam, és erőteljesen felcsaptam egy plakátot egy már teljesen teleragasztgatott telefonfülkére. Szemmagasságban raktam ki mindegyiket, hogy egészen biztosan feltűnjön minden gyalogosnak, aki arra jár - a legutolsó adagot vittem ma ki az utcára a Guns másnapi bulijáról. Biztosra akartam menni, és legalább kétszer többet nyomtattattam a szokásosnál - így drágább volt ugyan, de nagy sikert akartam ennek a koncertnek. Még ha nem is az enyém volt.
- You're gonna die! - ordította válaszként Steven dobverőivel a fülke üvegén istentelenül verve az ütemet, mire a mellettünk elhaladó, aránylag békés gyalogosok meghökkenve siettek tovább - elröhögve magam megráztam a fejem, aztán dobtam egyet a hátamról lecsúszóban lévő bőrdzsekin, és magamhoz szorítva a maradék köteg szórólapot szinte ösztönből nyomtam egy darabot a mellettünk elsétáló, tupírozott hajú csaj kezébe. Nem nagyon fogadtam el tiltakozást vagy nemleges választ. Senkitől.
Slash szó szerint figyelembe sem véve az emberek felé vetett csodálkozó pillantásait és úgy általában a külvilágot halálos beleéléssel pengette a nyakába akasztott akusztikus gitárját - erősen játszott, bőven felülmúlva a Santa Monica délelőtti utcazaját. A többiek Marcnak segítettek a maradék jegyeket elpasszolni, én pedig Adriananak és Gabynak adtam a szórólapok egy részét, hogy ők is kivegyék a részüket a koncert előtti rohanásból - merthogy vihorászáson kívül semmit nem csináltak, amíg a srácok szervezkedtek. Slash és Steve meg nem igazán akaródzott félbehagyni a jammelést, úgyhogy az egész utcát betöltő hangzavarral lépkedtek mellettem - elvileg segíteni jöttek, de csak a zenei aláfestést szolgáltatták. Még a felénk dobott elcsodálkozó pillantások ellenére is kifejezetten élveztem a dolgot - sosem sétáltam még végig Los Angeles utcáin egy fél zenekartól kísérve.
- Mindjárt elfogy - közöltem lendületesen tovább sétálva, miközben Slash a kezében még akusztikusan is üvöltő gitár mellett halkan dúdolt, Steven pedig bakkecskeként néha fel-felugrándozva ütött mindent a dobverőivel, ami mellett csak elhaladtunk. Amíg ők egy-egy pillanatra feltartották a gyanútlan gyalogosokat, én rutinos mozdulattal a kezükbe nyomtam egy szórólapot, és megállás nélkül mentünk tovább. Ezen a módszeren kívül nem volt más hátra - az összes lehetséges bárban és legalja kis putriban telenyomtam már mindent a plakátokkal. - Ha nem teltház lesz, akkor semmi.
- Sosem volt még teltházunk - lelkesedett fel a gondolattól Steven, és egy villanyoszlop mellett elhaladva lenyomott gyorsan egy félmásodperces dobszólót. Aztán semmi nem került a keze közé, amit üthetett volna, úgyhogy - lévén előtte lépkedtem - a vállamat választotta, és teljes erőbedobással püfölni kezdte.
- Aúú, hülye vagy? - húzódtam el egy fájdalmas grimasszal, aztán megtapogatva a sajgó vállamat meglendítettem a lábam a felröhögő Steven felé, de egy pillanat alatt arrébb szökkent. Slash meg oda sem figyelve állt mellettünk, és teljesen a saját kis világába merülve pengette a gitárját, mint egy holdkóros.
- Most majd lesz - szólalt meg félbehagyva a Welcome to the Jungle-t, és belekezdett egy random dallamba, aztán ahogy annyiban hagyva a Stevenen való bosszúállást inkább tovább indultam, lassan követett. Talán mégis figyelt kicsit.
- Hát arra mérget vehetsz - vontam fel a szemöldököm halkan elnevetve magam, aztán megakadt a szemem egy eddig kihagyott villanyoszlopon, úgyhogy egy másodpercre megtorpanva azonnal le is téptem a fogammal egy ragasztócsíkot a csuklómon lógó celluxról - erősen fogyóban volt, amit ennyi plakát feltapétázása után nem is csodálok.
- Miért venne mérget? - szólalt meg Steven kis hatásszünet után megtörve a gitárdallamtól kísért csendet, mire felröhögve megráztam a fejem. Ő az a kötözködős fajta volt.
- Mert biztosan teltház lesz.
- És?
- De buta vagy - jelentettem ki komoly arckifejezéssel a szemébe bámulva egy pillanatnyi megtorpanás után, mire Steve rántva egyet a vállán felröhögött, és folytatta a dobverőivel való csapkodást. Hihetetlenül gyorsan pörgette az ütemet, és Slashhez hasonlóan teljes mértékben leszarta az őt kerülgető emberek véleményét - tényleg úgy sétáltak mellettem, mint két elmebeteg, de akkor persze ez természetesnek tűnt. Az egész életük a zenéről szólt, így néha fel sem tűnt, ha Steve dobverővel közlekedett, vagy valaki előkapott egy gitárt és minden ok nélkül játszani kezdett a beszélgetésünk kellős közepén. Nagyjából ezek voltak ők.
- Zoe, legyél már erőszakosabb.
- Az vagyok, nem látod? - röhögtem el magam Slash kijelentésére, aztán újabb ártatlan gyalogost szemeltem ki magamnak, és szó nélkül a kezébe nyomtam egy szórólapot. Mi az erőszakos, ha nem ez?
- Na, add ide - engedte el a gitárja nyakát Slash, aztán kisöpörve pár göndör hajtincset az arca elől kikapta a kezemből a plakátköteget, és gyorsítva a sebességen tovább sétált. Összenézve a felröhögő Stevennel inkább csak megvontam a vállam, és felvéve a tempót utánuk rohantam. Fogalmam sem volt, mi Slash célja ezzel, de borzasztóan kíváncsi voltam az ő módszerére is, ha az enyémet már így leszólta. - Figyelj és tanulj.
- Kérlek, taníts, mester - forgattam meg a szemem gúnyosan, mire Steve újra elnevette magát, aztán elfogadta a Slash által felé nyújtott fél köteg szórólapot. És kezdődött az "ámokfutás".
- Szia, Guns N' Roses, gyere el - hadarta Steven meg sem állva egy értetlen srácnak, aztán a kezébe nyomott egy példányt - Slash hozzá hasonlóan szinte szórta az emberek között a papírokat. A módszerük körülbelül annyiban különbözött az enyémtől, hogy elszáguldva a gyalogosok mellett egy kicsike esélyt sem hagytak válaszra, vagy esetleg tagadásra - én meg persze alig bírtam tartani velük az iramot.
- Csá, Troubadour - közölte lényegre törően Slash kipillantva a szemébe hulló hajzuhatag mögül, a következő pillanatban pedig már ott is hagyta a megtorpanó, szemüveges nőt, aki mindennek tűnt, csak a Troubadourban rock'n'rollra bulizó tizenévesnek nem.
- Ez komoly? - értem utol a göndört felnevetve, és kiragadva pár darabot a kezében lévő lapok közül részben visszavettem az irányítást. - Ne adj minden esélytelen faarcúnak, felesleges.
- Mindenkinek adnunk kell egy esélyt - vágta rá a minket beérő Steven is, mire elvigyorodva megráztam a fejem, aztán én is lelassítottam, ahogy Slash hirtelen megtorpant a járda közepén. Már látszott a pofátlan vigyorán, hogy valami eszeveszett ötlete támadt.
- Így van.
- Hová megy? - kérdezte Steven halkan, miközben Slash befordult a következő kis sikátorba, és meg sem osztva velünk a csodálatos tervét egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől - elnevetve magam megvontam a vállam, aztán megragadva Steve csuklóját átvágtam pár gyalogos előtt a járdán, és szó nélkül követtem a bongyor hajút. Akármit is akar éppen csinálni, biztosan nagy hülyeség lesz. És arról nem maradhatunk le. - Haver, mi a faszt akarsz?
- Szerinted, bazdmeg? - kiáltott vissza Slash a téglaépület oldalára erősített vaslétrán egyre feljebb kapaszkodva, mire a fogaim közé fogva a kevéske szórólapot követtem a példáját, és megragadva a rozsdás és ijesztően csikorgó létra egy fokát gyorsan másztam az épület teteje felé. Stevent sem kellett igazán győzködni, csak rántva egyet a vállán kapaszkodott utánam - egy pillanat múlva pedig már mind az üzlet épületének tetején álltunk. Gyakran látogatott hely lehetett, legalábbis az ott szétdobált eszméletlen mennyiségű szemét, és üres üveg alapján - most azonban nappal révén csak a verőfényes napsütés és a Santa Monica zajos látképe fogadott minket.
Szinte szó nélkül kitalálva Slash gondolatait a tető széléhez sétáltam, és óvatosan lenéztem - odafentről is hihetetlenül zsúfoltnak és forgalmasnak tűnt az utca, és bár nem volt ugyanolyan szép, mint éjszaka, így is ugyanaz a zajos Hollywood volt. Elmosolyodva felemeltem a kezem, aztán egy jól irányzott dobással az utca felé hajítottam pár plakátot. Felnevetve figyeltem, ahogy lassan szállnak a gyalogos tömeg felé - néhányba a felerősödő szél is belekapott, azok tovább szálltak egy ideig, majd lassan földet értek. Vagy éppen valakinek a fejére értek.
- Mi a... - hallatszott a járda felől egy megrökönyödött hang, mire a mellém ugró Steven hangosan felröhögve követte a példámat, és szélnek eresztette a kezében lévő papírok egy részét.
- Guns N' Roses, faszagyerekek! - üvöltöttem torkom szakadtából, miközben az elvigyorodó Slash is levágott pár szórólapot a járda felé, aztán tovább lépkedve a tető szélének mentén arrébb is a levegőbe hajított párat.
- Guns N' Roses a kibaszott Troubadourban! - ordította az utca népének Slash is, és velem együtt az utolsó darab plakátot is a levegőbe dobta - Steven mellettünk kisgyerek módjára kacarászott, miközben a lapokat hajigálva ő is bekapcsolódott az üvöltözésbe, és őszintén szólva én sem bírtam a látványt nevetés nélkül. Hirtelen a Guns N' Rosesszal díszített papírdarabok szálltak mindenfelé, aztán lassan a feléjük nyúló gyalogosok kezében landoltak - már akkor éreztem, hogy a másnap esti buli hatalmas lesz, az eddigieknél is hatalmasabb.

1985. november 22. du. 9:48 Troubadour, Santa Monica, West Hollywood

- Adriana, segíts már, cseszd meg - röhögtem el magam hitetlenül, ahogy nagy nehezen felmarkolva két gitárt és egy dobozt a kocsim csomagtartójából valahogy a Troubadour hátsó bejárata felé tántorogtam - Adriananak persze sikerült még jóval a koncert előtt bebasznia, és idétlenül vonyítva fetrengett a koszos és meglehetősen hideg betonon. Biztos volt nála a megfázás, lévén szokásosan rövid szoknya és egyetlen top volt rajta, az időjárás pedig hirtelen hűvösre fordult, és egy délután alatt már fagy lepte egész Hollywoodot. Oké, talán nem fagy, de húsz fok alatt már nincs melege az embernek. - Akkor fagyjál meg.
- Zoeee - visította erősen ingatagon feltápászkodva a földről, mire hátravetve a fejem sóhajtottam egy fájdalmasat, és megvártam, amíg eltántorgott hozzám. Én is meghúztam előtte párszor a vodkásüveget, és egy-két sör is lecsúszott, de közel sem voltam ahhoz az állapothoz, amiben most Adriana hánykódott. Tilos lenne alkohollal itatni. - V-várjál, viszem... Mondjuk ezt.
- Jó, fogd - nyomtam a kezébe Slash gitárját, mire Adriana újra hangosan felvihogva először majdnem eldobta, majd az utolsó pillanatban magához szorította a tokot - a srácok mind pakoltak, így senki sem volt a homályfedte parkolóban, aki segített volna a csajjal. Aztán nyílt a Troubadour hátsó vasajtaja, és a rajta vigyorogva kilépő Slash arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly.
- Ne, ne, ne, hülye vagy? - pattant rögtön idegesen Adrianahoz, és azonnal kikapva a kezéből a gitárját megkönnyebbülve hátrébb lépett egyet. Hiba volt bármit is rábíznom. - Ne nyúlj így a cuccokhoz, érted?
- De én csak segíteni akaroook - visított fel újra Adriana Slash nyakába kapaszkodva, mire elröhögve magam figyeltem, ahogy a göndör fáradtan felsóhajt, és segítségként kivéve a kezemből a másik gitárt is elindul az ajtó felé - a nyakában csimpaszkodó Adrianat maga mögött húzva.
- Szálljál már le rólam!
- Adriana, kussolj be, légyszi - lépett ki az ajtón Ronnie is, aztán lefejtve a teljesen eszét vesztett csaj karjait Slashről egy könnyed mozdulattal a vállára dobta, mire ő persze azonnal hisztérikus nevetésbe kezdett. Slash egy hálás pillantást vetve Ron felé már el is tűnt a sötét folyosón, Ronnie pedig felém fordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Van még valami?
- Nem, csak ez, mindjárt viszem - emeltem meg kissé a kezemben lévő fekete dobozt, mire Ron elvigyorodva eltűnt a becsukódó ajtó mögött, hátán az egetverően visító Adrianaval. Halkan elnevetve magam álltam még pár pillanatig a hirtelen beállt csendben - kicsi köd telepedett a városra, ami az egyre halkuló utcazajjal és a parkolót fedő sötétséggel pár másodpercnyi nyugodtságot adott. Megborzongva felhúztam a vállaimat, ahogy a felerősödő szél befújt a bőrdzsekim alá - bár kezdett beköszönteni a Los Angelesi tél, ez nem akadályozott meg abban, hogy egyetlen farmerrövidgatyában, tornacipőben, Sex Pistols pólóban és kitűzőktől csilingelő bőrdzsekiben lépjek utcára. Tudtam, hogy mekkora forgatag és leírhatatlan hangzavar vár a Troubadour ajtaja mögött, és őszintén szólva még utoljára ki akartam élvezni azt a fél percnyi csendet, még mielőtt beestem volna a Guns koncert előtti sodrásába. Ez teljesen más dolog volt, mint a Rotten Flames bulik előtt - a Guns N' Roses koncertjei minden egyes alkalommal különlegesek voltak számomra, és mindig is leírhatatlannak és zavarosnak éltem meg ezeket az éjszakákat. Nagyon hiányzott már ez az érzés - fogalmam sem volt, most éppen mi vár rám odabent.
Halványan elvigyorodva elengedtem fél kézzel a kezemben pihenő műanyagdobozt, aztán a bőrdzsekim zsebébe nyúlva előkotortam egy szál Marlborot, és az öngyújtómat is előügyeskedve rágyújtottam. Fújva egy hatalmas füstfelhőt a ködös ég felé a fogaim közé szorítottam a cigiszálat, és a behajtott ajtóhoz sétálva berúgtam a lábammal. Ismerős érzés kerített a hatalmába, ahogy a tompa közönségzaj mellett csak a lépéseim visszhangzottak a homályos folyosón - az egyetlen égő lámpa is erőtlenül pislákolt, de így is vitt a fülem a srácok felé. Befordulva a bal oldalon lévő kis beugróba önkéntelenül is elmosolyodtam a kopottas fehér ajtó mögül kiszűrődő zajok hatására - Adriana visítása mellett most Slash hangos röhögését is hallani véltem, úgyhogy még véletlenül sem tudtam volna eltéveszteni a helyet.
- Add - vette ki a kezemből a dobozt Adam, a srácok egy másik roadja, ahogy belépve az ajtón becsaptam azt magam mögött - szabad kéz híján - a lábammal. Megkönnyebbülve adtam át neki a cuccot - fogalmam sincs, mi volt benne, de dögnehéz volt, és szó szerint nem éreztem miatta a karom.
- Köszi.
- Zoe, passzold már ide azt az üveg sört.
- Parancsolj - hajoltam le a földön árválkodó, bontatlan sörösüvegért, aztán gyorsan megragadva azonnal a szoba túlsó végében terpeszkedő Izzy felé hajítottam - akinek ösztönösen utána nyúlva sikerült is elkapnia.
- Kösz.
- Menj arrébb - rúgtam bele gyengén a kanapét teljes egészében elfoglaló Duff sípcsontjába, mire ő elvigyorodva lerakta maga mellé a földre a basszusgitárját, és szófogadóan feltápászkodott, hogy helyet adjon nekem. Fáradtan huppantam le mellé a jobb napokat is látott kanapéra, mire azonnal repült felém egy üveg sör - valahonnan Slash felől érkezett, de szinte oda sem figyelve csak elkaptam a levegőben, aztán a bőrdzsekim ujját a kézfejemre húzva óvatosan felnyitottam. Szó szerint éreztem Duff pofátlanul bámuló tekintetét, így képtelen voltam elfojtani az arcomra kiülő vigyort - szinte anélkül tudtam, hogy seggrészeg, hogy ránéztem volna. - Mi van?
- Zoe - szólalt meg halkan mosolyogva, aztán egy pillanat alatt közelebb hajolva kivette az ajkaim közt lógó cigiszálat, és hanyagul eldobva azt az arcomra simította a tenyerét. Halkan felnevetve hagytam, hogy megtámaszkodva mellettem a lehető legközelebb férkőzzön hozzám, aztán a fejemet engedékenyen a kezének támasztva mosolygósan csillogó szempárjába néztem. A tupírozástól kócos, arcába hulló hajtincsei mögött teljesen homályos volt a tekintete - csak bámult, mégsem tudtam megállapítani, mégis mire gondolhat.
- Mi az? - ismételtem meg engedve Duff akaratának, és szinte teljesen fekvő helyzetbe csúszva a vállára simítottam a kezem, ahogy egy néma félmosollyal fölém tornyosult. Válasz helyett csak elvigyorodott, és ujjaival végigtáncolva a combomon felém mozdította az arcát, mire egy pillanat alatt elgyengülve automatikusan lehunytam a szemem - ajkaink épp, hogy csak súrolták egymást, amivel persze rögtön felhúzott. Mindig ezt csinálta, és az idegeimet tépve nézte csak, ahogy szenvedek - egyetlen másodperc alatt képes volt teljesen a padlóra küldeni.
- Semmi, szép név - szólalt meg halkan vigyorogva, mély hangját viszont még a többiek által okozott hangzavaron és Adriana hirtelen, éles sikításán túl is tisztán hallottam. Halkan elnevetve túrtam fél kezemmel a hajába, aztán szinte önkéntelenül eleget téve végre az akaratomnak minden távolságot megszüntettem az ajkaink között. Éreztem, hogy egyre elviselhetetlenebbül lesz szaporább a lélegzetem, ahogy fél tenyerével benyúlva a bőrdzsekim alá végigsimít a derekamon, aztán határozottan a hajamba túrva és egyre akaratosabban csókolva végleg átveszi az irányítást. Fogalmam sem volt, mikor éreztem utoljára a közelségét, de hirtelen mintha milliónyi év várakozás után ölelhettem volna újra körbe a nyakát - borzasztóan hiányzott. Még annak ellenére is boldogság töltötte el a mellkasomat, hogy pontosan tudtam - a barátnője otthon várja. Vagy nem is tudom, minek lehet nevezni azt a luxuslakást, amiben Sanna lakik. Rezidencia, talán.
- Mit nevetsz? - távolodott el alig egy centi távolságra Duff elvigyorodva, ahogy minden előzmény nélkül mosolyra húzódott a szám - teljesen akaratlanul, egyszerűen csak az arcomra is kiült, amit éreztem. Muszáj volt nevetnem.
- Hol a barátnőd? - kérdeztem pimasz félmosolyra váltva, mire Duff rendíthetetlenül az enyémbe fúrva a tekintetét szintén elmosolyodott - mintha nem is hallotta volna, mit kérdeztem.
- Honnan tudjam? - dünnyögte mély hangján közelebb hajolva, aztán ajkaival óvatosan végigsimítva az arcomon gyengéden a nyakam érzékeny bőrébe csókolt - erőt vesztve fontam körbe a karjaimat még szorosabban a nyakán, és hirtelen már azt sem tudtam, miről volt szó az előbb. Ja igen, Sanna.
- Ne terelj már - nevettem fel ismét halkan, aztán eltolva magamtól Duffot gyors mozdulattal kicsusszantam alóla - kezével éppen utánam kapott volna, amikor valaki hatalmas robajjal berontott az öltöző ajtaján, és egy pillanat alatt elcsendesedve kaptuk fel mindannyian a fejünket - Marc állt meg az ajtóban megrökönyödött tekintettel és kifulladva, a következő fél másodpercnyi néma csöndben pedig hitetlenül nyitotta szólásra a száját.

- Teltház van.
- Mi? - tápászkodtam fel a földről elkerekedett szemekkel elsőként reagálva Marc kijelentésére, miközben Adriana ismét eszeveszett sikításba kezdett, a többiek pedig a hirtelen sokk hatására ledermedtek egy pillanatra. Duff keze erőtlenül elengedte a csuklómat, miközben felegyenesedve léptem közelebb Marchoz, hogy biztosan jól halljam, amit mond.
- Srácok, teltház van - nevette el magát hitetlenül, mire boldogan elvigyorodva a többiek felé kaptam a fejem, Steven pedig megeresztett a kitörő ujjongás, ordibálás, üvegdobálások és Marcra való ugrálások előtt beálló csendben egy "aztakurva" megjegyzést. - Fullra tele van a Troubadour, és mind titeket akarnak.

1985. november 23. de. 4:41 Clark Strt, West Hollywood

- Rohadt jó - sóhajtottam fel fájdalmasan utoljára, aztán megelégelve a kevéske tévécsatorna unalmasabbnál unalmasabb hajnali műsorait egyszerűen kikapcsoltam a tévét, és az ágy végébe hajítottam a távirányítót. Hirtelen csend és sötétség telepedett a szobára a tévé halk zümmögésének elhallgatása után, én viszont mozdulatlanul feküdtem a párnák közt még egy darabig - rettenetesen fáradt voltam, de akárhogy is erőlködtem, nem sikerült elaludnom. Még mindig erősen vert a szívem az éjszakai Guns koncert gondolatára is, és minden egyes alkalommal felüvöltött a fejemben egy-egy ütős riff vagy dalszöveg, akárhányszor csak lehunytam a szemem. A Guns N' Roses élete első teltházas buliját adta most a Troubadourban, és a srácok nemcsak hihetetlenül hálásak voltak ezért, de oda is vágtak nekik jó erősen - ha lehet, még hangosabban és keményebben játszottak, mint máskor. Már ezt önmagában is hihetetlen sikernek tekintettem, nem is beszélve az első GN'R-molinóról, amit Marckal szimpla kétszázötven dollárért csináltattunk - kissé soknak éreztem egy sima lepedőért a Guns logójával, de tényleg nagyon királyul nézett ki -, azonban volt oka annak, hogy a mai bulinknak hamar vége szakadt. Nem is egy apróság.
Talán a sors keze is benne volt a dologban, de a srácok eddigi legsikeresebb fellépésén egy fontos ember is jelen volt - Vicky Hamilton, A bandamenedzser. Az a bandamenedzser, aki sikerre vitte a Mötley Crüe-t. Hogy úgy mondjam, tetszett amit látott, és teljes mértékben meg is értem - életemben nem láttam még egy ilyen kis helyen ekkora emberáradatot, hangzavart és tömeghisztériát, ami a dobhártyaszaggató zenével társítva igazán megmutatta a GN'R lényegét. Épp eléggé megmutatta ahhoz, hogy Vicky felajánlja menedzseri szolgálatait.
Újabbat sóhajtva tornáztam magam ülő helyzetbe, aztán magamhoz húztam a mellettem heverő farmermellényt, mire a rajta lógó kitűzők halkan összeütődve csilingelni kezdtek - a mellény Slashé volt, koncert után aggatta rám, hogy biztonságban legyen, mert különben már az első percben elhajította valami megtalálhatatlan, eldugott sarokba. A farmermellénynek örültem, a bőrdzsekim viszont ottmaradt a Troubadourban. Már csak reménykedni tudtam, hogy másnap még ott találom. Belekotorva a mellény zsebeibe előráncigáltam pár fecnivel és egy sörösüveg kupakjával együtt egy összenyomorgatott Marlboros dobozt, aztán kivettem belőle az utolsó előtti, benne maradt szálat, és ledobtam magam mellé Slash mellényét. Majd holnap megkapja.
A szemem lassan hozzászokva a sötéthez egyre több formát vett ki a homályfedte szobából - összesen három hónapja laktam azt a lakást, és már annyi kacattal volt tele, amennyit egy egész élet alatt is nehéz lenne összegyűjteni. Óvatosan letéve fedetlen talpaimat a hideg padlóra feltápászkodtam, aztán megborzongva a hűvös levegőtől az ágy melletti falhoz léptem - tele volt ragasztgatva újságkivágásokkal és polaroidokkal. Az összes Marc gépével készült, amikor egy gyengébb pillanatában rám bízta a cuccot, én pedig cserébe kifogyasztottam az összes polájából. A félhomályban is tisztán láttam a középen, a szemmagasságomban felragasztott képet - a kissé sötét háttérben Axl arcát a fél tenyerébe temetve röhög, valószínűleg az én hülyeségemen, Steven vigyorog a kamerába, mint egy tejbetök, Slash gitárral a kezében bámul bambán, Izzy a lehető leghülyébb fejet vágva, a szemöldökét összevonva és a szemeit elkerekítve pillant felém szintén a gitárjával a kezében, Adriana feje az övé mellett bukkan fel fültől fülig érő vigyorral, én az előtérben hatalmas szemekkel, kócos hajjal és kinyújtott nyelvvel betöltöm a kép egynegyedét, Duff szőke és idiótán grimaszoló feje pedig a kép alján világít a vaku miatt. Életem képe, tényleg.
Halkan felnevetve magamban lassan végihúztam a mutatóujjam a tengernyi képen, ami rendezetlenül egymás hegyére-hátára ragasztva majd' az egész ágy felőli falat beborította. Igazi érték volt mindegyik - az egyiken Slash a kanapéról fejjel lefelé a földre lógva gitározik, egy másikon Adriana nevet, mellette Izzy iszik valami olcsó whiskyt - kifejező kép -, Axl komoly fejet vág, Axl belehajolva a kamerába hülye fejet vág, Marc valami papírokat rendezget az erősítőknél, Adriana éppen a kanapéra ugrik, Slash leesett a földre, a gitárja a fején, Steven valami háromnapos pizzát eszik a földről, Steven teli szájjal belenevet a kamerába, Adriana és Steven vigyora betölti a képet, Adriana és Steven megfojtják egymást az ölelésükkel, Slash a földön fetrengve nevet, mellette Izzy komoly arccal szorongatja az üvegét, Duff beugrik a képbe, Duff ráesett Izzyre, közben Slash a halálán van a röhögéstől, én, ahogy lehajolva hozzá kinevetem a szintén nevető Slasht. Megállíthatatlanul vigyorogva siklott tovább a tekintetem a többi számlálhatatlan képre, amiknél már jól láthatóan Adriana kezébe került Marc gépe. Én a kanapén törökülésben nézegetek valamit a kezemben, Slash mellettem idióta fejet vágva nyalja meg az arcom, Duff vigyorgós feje közelről, Duff komoly feje távolabbról, én a hajamat a szám fölé húzva bajusznak használom, Slash mellettem szintén az én hajamat használja bajusznak, Izzy egy röhögős pillanatában, közben én a háttérben sört köpök Stevenre, Steven sörtől csöpögő hajjal csücsörít, Marc nevetve eltolja a képéből a kamerát, Adriana az előtérben magunkat fotózza, mellette én vigyorgok, egy kinyújtott nyelv - valószínűleg Stevené -, Axl komoly arccal telefonál, Axl belerúg az ezalatt túl hangosan röhögő Slashbe, Izzy elkerekedett szemekkel, mellette én kócos hajjal, a nyakát átölelve virulok, a vigyorgó Adriana a gyilkos tekintetű Izzyvel, miközben én mellettük teljesen érdekvesztetten gitározgatok, Duff mosolyogva fekszik a kanapén, Steven a kamerába vigyorogva vetődik rá Duffra, Steven a földön, mellette én röhögök.
- Úristen - ráztam meg a fejem halkan felröhögve, és óvatosan leszedtem a gyenge celluxszal odaragasztott képet a falról, persze leszedve egy kis vakolatot - az eddigieket is fölülmúlta az az egyetlen kép, amit csak most láttam részletesebben. Adriananak csak a vigyorgós szája széle látszik, Axl a telefont a füléhez szorítva hajol bele a képbe, mellette én bámulok a kamerába mosolyogva, miközben Duff hátulról átölelve a nyakam éppen nyom egy puszit az arcomra. Steven fején egy félig megrágott szelet pizza, a szájából egy másik szelet lóg ki, mellette Slash nevet, Izzy pedig sejtelmesen elveszve a sötét háttérben élete leghülyébb grimaszolós, leginkább egy ijedt vízilóra hasonlító fejét vágja. Pont elég világos volt a kép, hogy az ő arca is kivehető legyen. - Ez kész.
Vigyorogva dobtam le a polaroidot az éjjeli lámpa mellé, aztán ahogy a tekintetem automatikusan vándorolt tovább a képeken, úgy gyorsult egyre a szívverésem. Adriana a képek felét feleslegesen készítette, mégis olyan pillanatokat kapott el így, amiket sosem láthattam volna beállított képeken megörökítve - szó szerint életképek voltak. A plafonhoz közeledve azonban minden polaroid szíven ütött - gyors mozdulattal kattintottam fel az éjjeli lámpát, aztán felugrottam az ágyra, és egyetlen mozdulattal lesöpörtem rá a felső képeket. A párnák közé lehuppanva összekotortam őket nagyjából egy kupacba, aztán megragadtam a halom tetején lévőt - Duff az előtérben mosolyog, mögötte a homályban én csücsörítek. Önkéntelenül is elvigyorodva vettem a kezembe a következőt - Duff röhög, én a nyakába ugorva, csukott szemmel virulok, mint egy idióta. Duff rárakja a fejemre a kapitánysapkáját, én közben valószínűleg Slashen röhögök. Én, ahogy kibámulok a sisak alól, Duff szorosan mellettem felém nyújtja a nyelvét. Aztán a földön fekve újságot olvasok, Duff a fejét az ölembe hajtva mosolyog a kamerába. Duff a kanapén egyedül terpeszkedve, aztán Duff a kanapé szélén, ahogy átölel, miközben felhúzva a térdeimet mellé kuporodom. Duff és én közelről, valami másra figyelünk - gyanítom, Axl telefonbeszélgetését hallgattuk ki. Én a kamerába nevetek, Duff a nyakamat átölelve fordul felém, és mosolyog. Duffal egymásra nézünk, én még mindig nevetek, ő viszont csak néz és mosolyog. Duff szorosan átölel és kissé lehajolva megcsókol. Aztán a tenyerem, ahogy kitolom a képünkből Adrianat Marc kamerájával együtt.
- Á - ráztam meg a fejem kizökkentve magam a pár percnyi értelmetlen bambulásból, aztán egy ingerült mozdulattal lesöpörtem a polaroidokat az ágy túloldalára, és felpattanva a maradékot is lerugdostam. Két kézzel a hajamba túrva vetettem magam hanyatt az ágyon, mire az hatalmas csikorgással válaszolt - éreztem, hogy már teljesen ki vagyok józanodva, és ez akaratlan észjáratást és gondolatokat vont maga után. Ezerrel pörgött az agyam, és akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam leállítani - friss levegőre volt szükségem, de gyorsan. Odakintről már pár perce az eső kopogásának a hangja szűrődött be, de nem érdekelt - az ilyen záporok úgyis hamar elállnak, nekem viszont határozottan friss levegő kellett. Majd max megállok az ajtóban.
Felpattanva az ágyról azonnal talpon voltam, aztán a hirtelen helyzetváltozatástól fekete foltokat látva kitapogattam a Slash mellényéből nemrég előkotort Marlborot, és az erkélyajtóhoz lépve egy hangos nyikorgás kíséretében szélesre tártam. Azonnal hideg és csípős levegő töltötte meg a szobát és a tüdőmet, aztán végigfutva a testemen erősen megborzongatott. Az eső szó szerint zuhogott, és hangosan kopogva az ereszcsatornákon és annak a pár fának a levelein minden más esetleges utcazajt elnyomott. Az enyhe szél persze rögtön befújt az ajtón pár jéghideg vízcseppet, amik tűkként szúrkálták a bőrömet - a régen érzett, friss esőillat viszont azonnal kárpótolt érte. Pizsamaként egy bugyi felett csak egy bő, kinyúlt póló volt rajtam, ami már egyáltalán nem látszott alkalmasnak az egyre fagyosabb, késő őszi hollywoodi hajnalokhoz - majdnem odafagytam nagy hirtelenjében az erkélyajtóba, mégis jó érzés volt kicsit, mert a hideg levegő és az eső megnyugtató hangja azonnal kitisztította a fejemben cikázó, idegesítő gondolatokat. A talpam ugyan azonnal jégbe fagyott, de legalább a fejem tiszta volt. Jó, talán kicsit túlzok, amikor ilyen hasonlatokkal jövök, de komolyan hidegnek éreztem az eddigi folyamatos meleg és napsütés után.
- Zoe!
A szemeim felpattantak a mélázásból a nevem hallatán, aztán ijedten léptem hátrébb egyet az erkélyajtóból és vártam. Csend lett, a zápor monoton kopogásán túl semmit nem hallottam, és halvány fogalmam sem volt, hogy csak hallucináltam, vagy tényleg a nevemet kiabálta valaki.
- Zoe Roberts! - kiáltotta valaki ismét az utca felől, mire értetlenül összevonva a szemöldököm kiléptem a kicsike erkély égetően hideg betonjára, és kissé erőltetve a szememet a homályos utcalámpák által megvilágított sötétben megkapaszkodtam a korlátban, hogy kihajolhassak. A pólómat szinte azonnal teljesen eláztatták a rázuhogó esőcseppek, csak úgy, ahogy az előrehulló hajtincseimet is - per pillanat azonban csak az érdekelt, hogy ki keres odalentről. - Zoe?
- Duff, te... - vágtam rá, ahogy megszokva a hajnali sötétséget megpillantottam a járdán ácsorgó, magas punkot. Zsebre vágott kézzel állt ott, mint egy szobor, miközben szó szerint ömlött rá az eső. Még olyan nagy távolságból is láttam, ahogy a víztől eláztatott hajtincsei az arcához tapadnak, a bőrdzsekijén pedig minden pillanatban ezernyi esőcsepp pereg le. A szívem hirtelen a torkomban dobogott, és bár fogalmam sem volt, mit akar, már csak a látványától is vigyor ült az arcomra. - Mit keresel itt?
- Nálam van a dzsekid - mutatta fel az esőben a kezében lévő, fekete bőrdzsekit, aztán a szeme elé emelte a kezét, hogy ne zuhogjon bele a víz, miközben a fejét hátradöntve bámul fel a negyedikre.
- Most viccelsz? - röhögtem el magam hitetlenül, miközben az arcomon már patakokban folyt végig a víz - Duff a sötétben is jól láthatóan elvigyorodott, és esernyőként a feje fölé tartva a bőrdzsekimet pillantott felfelé. - Tudod, mennyi az idő?
- Látni akartalak - vigyorgott továbbra is felfelé a menedéket nyújtó bőrdzseki alól, mire akaratlanul is elmosolyodva a fülem mögé simítottam a víztől csöpögő hajtincseimet. Az esőfüggöny mögött és négy emelet magasságból is tökéletesen látni véltem Duff vigyorgós arcát - ez pedig alátámasztja a tényt, miszerint nem vagyok normális.
- Te őrült vagy - ráztam meg a fejem visszafojtva a nevetésemet, és még mindig figyelembe sem véve a hajnali ötkor esetlegesen pihenni akaró szomszédokat és környékbelieket újra a punk felé kiáltottam. - Menj haza, biztos várnak.
- Ki? - kérdezte hangosan felröhögve, aztán megrázta kicsit a feje fölé emelt bőrdzsekit, mire arról kisebb vízesés zúdult le. Az eső nem szakadt nagyon durván, de folyamatos és szüntelen volt - pár perc alatt úgy éreztem, még a bőrömet is eláztatja ennyi víz.
Pillanatnyi csend lett, ahogy bennem akadt a szó, aztán kissé elkomorodva felegyenesedtem az erkélyen, és megrázva a fejem intettem felé. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, mert nemcsak az agyam volt tompa a kialvatlansgtól, de ráadásul össze is zavarodtam kissé. Mi az, hogy ki? Nyilvánvaló, kire gondoltam.
- Hazamegyek - szólalt meg halkabban Duff megtörve a ránk telepedett, esőkopogástól kísért csendet, mire megborzongva a hidegtől újra megráztam kicsit a fejem. Ne, ne, ne. Bár már nem láttam az arcát, Duff hangja komolyan csengett - nem mosolygott. Felemelve a kezét felém mutatta a bőrdzsekimet, és a lábai már indulásra mozdultak. - Majd később odaadom. Jóéjt.
Elindult. Mezítláb toporogtam a zuhogó esőben, a teljesen eláztatott hajtincseim és ruháim hidegen tapadtak a bőrömhöz, és bizonytalanul kapkodtam a tekintetem a lassan távolodó Duff felé. Minden vágyam volt utána kiáltani, vagy lerohanni az utcára, és beszélni hozzá, átölelni és el sem engedni. De az eszem - még ha rohadtul elvakult is volt egyelőre - minden egyes alkalommal megállított, amikor szólásra nyitottam a szám. Távolodott, már majdnem eltűnt a szemem elől a sötétségben és a homályban.
- Várj! - kiáltottam el magam hirtelen, mire megtorpant. Egy pillanatig mintha még visszhangzott is volna a hangom az épületek falai közt - megint csend lett, de mostmár határozottan hajoltam ki az erkélyről, aztán a megforduló Duff felé pislogva a sűrű esőcseppeken túl folytattam. - Gyere fel, teljesen eláztál.
Duff szó nélkül kapkodni kezdte a lábait az épület bejárata felé, és bár egy pillanatra megvilágította az arcát az utcalámpa fénye, csak a körvonalait láttam. Beugorva a fagyos és nyirkos erkélyről a halvány fénnyel elárasztott szobába azonnal becsuktam magam mögött az ajtót, és pár másodpercig borzongva toporogtam a padlóra patakokban ömlő vízben - hevesen vert a szívem, de kapkodnom kellett magam. Már az első emeleten járhat. A fürdőszobába pattanva ledobáltam a vizes cuccaimat a földre, és egy tiszta törölközőt előrángatva az ócska szekrényből megtörölköztem, aztán a víztől tincsekbe tapadt hajamat is villámgyorsan áttöröltem - már a második és a harmadik közt lehet. A nagyszobában fél másodperc alatt kerestem tiszta cuccokat, aztán felkapkodva magamra őket elnyomtam a hamusban Slash kezemben maradt, szénné ázott Marlboroját. És még azt hittem, el tudom szívni.
Maradt kábé húsz másodpercem, hogy utoljára nagyjából-szárazra töröljem a hajam, és bevágjam a feleslegessé vált törölközőt a fürdőszobába.
- Baszki - pillantottam le az ágy mellett, a földön heverő polaroidokra, aztán egy legutolsó mozdulattal berugdostam őket az ágy alá, és ijedten kaptam fel a fejem a bejárati ajtó felől hallatszódó kopogásra. Feltápászkodva a padlóról leporoltam a tenyerem, és az ajtóhoz lépve a kilincsre csúsztattam a kezem - most majd meglátjuk, hogy jó ötlet volt-e, vagy sem.