II. rész 14. fejezet

Drága Olvasóim!
 Mint ahogyan azt ígértem, itt a hónapok óta késlekedő rész. Csak annyit szeretnék mondani róla figyelmeztetésképp, hogy borzasztóan hosszú és nyomott. Ha hibák vannak benne, nézzétek el kérlek, mert őszintén nem szeretem ezt a fejezetet, és így újraolvasni sem nagyon kívánkoztam. Tényleg, csak figyelmeztetés, az egészben nincs egy kevésbé nyomasztó rész sem, úgyhogy remélem azért nem veszi el a kedveteket az olvasástól ez az enyhén depressziós hangulatú fejezet :D Én személy szerint nem szeretem, és azt hiszem nem is fogok többet ennyire sötét rész írásába fogni, mert nem jó. Azért remélem, Nektek valamennyire tetszeni fog, de ígérem, a továbbiakban azért minden kicsit jobbra fordul :) Jó olvasást és ölelek mindenkit!

 

SHADOWS STILL REMAIN

 

Mindjárt lejönnek a színpadról. Mindjárt vége a koncertnek, és akkor elmondom neki.

 Pár perccel a fellépésük előrelátható vége előtt már kezdett bennem nőni a feszültség, úgyhogy úgy döntöttem, visszavonulok az öltözőjükbe, azon belül is a legsötétebb, legapróbb kis szobába, ahol Duff a koncert előtt is készülődött. A tükör körül halványan pislákoló, fehéren égő gömbök igazi hollywoodi filmsztár jelleget adtak annak a fekete kis lyuknak - miközben a falak persze össze voltak firkálva, a vakolat le volt rugdalva róla, mindenféle bútor helyett pedig egyetlen, szakadt kis matrac feküdt a földön a sarokban, és egyetlen rozoga asztal meg egy szék a hatalmas tükör alatt. Ott lógott Axl egyik undorító, párducmintás kabátja a szék háttámláján, meg ha jól láttam, Slash egyik foltozott farmerja is ott hevert a földön, de ezen kívül azt a picike szobát majdnem teljes egészében Duff foglalta be. Ott volt a tornacipője, a cigije kiborulva az asztalra, mellette egy itt-ott törött fésű, pár rúzs meg hasonlók, egy-két pengető, meg két üres sörösüveg és egy félig elfogyasztott vodka. A bőrdzsekije a székre volt dobva, a gitártokja pedig a falnak támasztva ácsorgott egymagában a sötétben. A levegőben is az ő illata terjengett - pár perce pillantottam meg az asztalon egy kölnit, majd miután kíváncsiságból a csuklómra fújtam, és azonnal rájöttem, hogy ez az ő illata, mint egy komplett őrült, úgy fújkodtam vele be minden egyes ruhámat, és végtagomat. Komolyan, nem vagyok normális.

azért még itt vagyok

(Nem tudom, hol kezdjem) Igazából meg sem merem nézni, mennyi ideje nem jelentkeztem résszel, de abban biztos vagyok, hogy megvan 3-4 hónap. Ami elég gáz. De tekintve, hogy most visszakaptam a telefonomat és a gépemet is, gyorsan leírom, ami a fejemben van, még mielőtt újra történne valami. Merthogy biztosan fog.
 A legutóbbi rész posztolása után igazából már meg is volt a következő közzététendő fejezet, de még mielőtt akármit tehettem volna, a szüleim a viselkedésemre és az "instabil" állapotomra hivatkozva úgy döntöttek, hogy jobb lesz nekem egy kicsit nyugodtan, távol a gépemtől és a mobilomtól eltölteni egy kevés időt (magyarul elvették mindenemet) (jó, nem mindenemet) (nekem ez minden oké)
Tehát ott maradtam mindenféle kapcsolat nélkül a külvilággal (sírok), és kissé fékeznem kellett magamat, mert ha ezért is dühbe gurulok, a szüleim ezt újabb "dührohamnak" vélték volna, és akkor csúnya világ lett volna. Nem, de most komolyan, tulajdonképpen én is elismerem, hogy vannak problémáim, de mint ahogyan azt mind tudjuk, a szülők képesek sokmindent a gyerekükkel kapcsolatban elnagyzolni és túlreagálni, ezért is van most jelenésem a pszichiátrián. De higgyetek nekem, semmi bajom nincs, minden oké és jól vagyok, ez a rész pedig csak azért volt fontos az esedezésem szempontjából, mert igazából ez az egyetlen fő ok, amiért távol voltam, és azt akartam, hogy tudjátok. Ahelyett, hogy kitaláltam volna valami mást. Szóval beletelt egy kis időbe, amíg meggyőztem mindenkit, hogy normális vagyok, és csak a suli miatt voltam ilyen kimerült blablabla, de a lényeg, hogy most végre visszakaptam a gépemet is, és vele együtt a részeket.
 Nagyonnagyonnagyon sajnálom, hogy mindig megváratlak titeket, elég nehéz személyiség vagyok tudom, és sajnos ezután sem tudom ígérni, hogy be tudok tartani egy rendszert a fejezetek közzétételében. Mert tuti megint történni fog valami faszság, igazából már fel vagyok rá készülve :D Ne haragudjatok, amiért ilyen zűrös ez az egész, és ha még mindig itt vagytok, azt nagyon szépen megköszönöm, és nagyon is értékelem! Őszintén, hiányzott azért ez a blogos környezet :D
 Röviden (haha) egyébként tényleg csak ennyi, amit fel tudok hozni a mentségemre, és tudom, hogy konkrétan érthetetlen, amit most itt összehabogok, de nagyon szépen köszönöm a megértéseteket és az aggódó kommenteket, iszonyatosan jól esik! Ha többet akartok tudni (erősen kétlem :D) erről, akkor persze pontosabban is le tudom írni, hogy miért ilyen zavaros ez a mostani helyzet nekem, és taláán jobban érthetővé válik az egész, de most csak annyit tudok mondani, hogy ne haragudjatok, sajnálom, köszönöm és remélhetőleg nem tűnök el újabb hónapokra ezután.
 Na.

 Megint csak most veszem észre, hogy mennyi badarságot írtam le így nagy hirtelenjében, szóval be is fejezem a dumálást, és hozom a hossssszúú ideje elkésett fejezetet, amint tudom. Köszönöm a türelmeteket, és az aggódást még egyszer! Puszi

II. rész 13. fejezet

  Sziasztok, oké, gyorsan kell írnom, még mielőtt mindent elfelejtek, amit mondani akartam. Először is, itt a rész, remélem, minden részt sikerült kijavítanom, amit szerettem volna, mert mostanra lett csak igazán kezelhetetlen a történet. Annyi mindent bele akarok rakni, de közben szeretném, ha gyorsan pörögne az egész, így viszont egy csomó ötletet későbbre kell halasztnom. Mostmár közel vagyunk egy fordulóponthoz, de ennyit mondhatok összesen ( ͡° ͜ʖ ͡°) Szóóval ki látta a GN'R koncerteket a Troubadourban meg Las Vegasban?? Olyan izgatott vagyok még mindig, a vegasit majdnem végig tudtam követni egy nagyon, nagyon kedves ott, a helyszínen lévő emberke segítségével, a Coachella viszont teljesen kiborított, mert amellett, hogy a "live stream" a fesztivál csatornájának össz-vissz két számot jelentett az egész koncertből, elégedetlen és nem kimondottan izgatott "rajongókról" is hallottam történeteket, akik a talicska pénzért persze megvették a jegyet, de csak hogy mint minden évben, most is megmutassák a szuperdrága fesztiválruháikat meg hasonlók. És utána túl kemény meg hangos volt nekik a zene ಠ_ಠ Istenem. Azért még mindig imádkozom, hogy valahogy kikeveredjen belőlük a klasszikus felállás, mert így kicsit azért szomorú maradtam ): Na, de visszatérve a részhez, bocsi, hogy megint ennyit dumálok, ismét nagyonnagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és minden kommentet szívesen fogadok!♥ Jó olvasást

 

WE BOTH KNOW MONEY BURNS

 

 Terhes vagyok.
 Pislogás nélkül bámultam pár másodpercig a kezemben lévő tesztet, hátha valamilyen hihetetlen, isteni csoda folytán eltűnik az egyik csík, és kiderül, hogy mégsem lesz gyerekem. Ez csak egy rossz álom. Egy nagyon, nagyon rossz álom. Egy pillanatig semmit sem éreztem - a fülem csak zúgott, a gondolataim a sokk hatására lefagytak, az arcom meg sem rezdült. A szemeim lassan golyózni kezdtek a két csík szüntelen bámulásától. Teljes némaság vett körül, aztán hirtelen megremegett a gyomrom, és minden halálfélelemhez hasonló gondolat egyszerre tört rám. Terhes vagyok. Nem, ez nem lehet. Biztosan rosszul csináltam a tesztet. Bár pontosan követtem az utasításokat, hihetetlenül ügyelve a legapróbb leírásokra is, de ez az egy egészen biztosan hibás.

II. rész 12. fejezet

TE JÓÓÓÓÓÓÓÓ ÉÉG.

Nos, két rohadás hónapja ülök ezen az egyetlen fejezeten, nem, nincsenek erre szavak. Bár már egészen megszokhattátok, hogy késem, de azért ez mégis pofátlanság, tudom. Nagyonnagyonnagyon sajnálom, amiért mindig megvárakoztatlak titeket, és ÓÓRIÁSI hálával tartozom, amiért miég mindig itt vagytok, olvastok és kommenteltek. Hihetetlenek vagytok, nagyon, nagyon köszönöm♥ Rövid magyarázatként - hogy mégis mi a francot műveltem ezzel a résszel, amiért évekig nem voltam képes hozni - csak annyi, hogy ez egy nagyon, nagyon hosszú rész. (Eddig hét nagyon, számolom.) Ez eddig a legkibebaszotthosszabb fejezet az összes közül, és egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez egy kész könyvnek is megfelel. Rohadt nagy fába vágja a fejszéjét, aki nekikezd az olvasásának. Csak mondom.
 Már ugyan kész volt előtte is a teljes fejezet, azonban a szokásos átolvasásnál nem tetszett, úgyhogy az elejétől kezdve újraírtam. Aztán az sem tetszett, ezért azt is átírtam, és pár újrakezdés múlva már vagy ötszörösére nőtte magát a dolog. Ez a változat nekem tetszik, de sokkal-sokkal kíváncsibb vagyok a Ti véleményetekre, úgyhogy ha úgy döntötök, hogy elolvassátok, nagyon szívesen olvasnám a kommenteiteket! Köszönöm még egyszer a türelmet, meg mindent, és most befogom.

YOUR LIPS MOVE BUT I CAN'T HEAR WHAT YOU'RE SAYIN'

1986. január 12. du. 5:47 Clark Strt, West Hollywood

Némán elmosolyodtam, aztán zsebre vágtam a kezem, és a késő délutáni, erős napfénytől hunyorogva a mellettem lépkedő punk felé fordítottam a fejem. Fáradtnak tűnt az arca, mert körülbelül hét órát próbáltak előtte egyhuzamban, mindenféle pihenés nélkül - fáradt volt, de nem tudta elfojtani az arcára kiülő mosolyt, miután elkapta a tekintetem. Bár január volt, egyetlen farmerdzsekiben sétáltunk felfelé a Clarkon, Duff jobb ujjai között pedig a napszemüvegét forgatta. Még mindig a két nappal azelőtti ruháinkban, álmosan, fűtől bűzölögve lépkedtünk egymás mellett, de régen éreztem már magam ilyen boldognak. Akármilyen mélyen is éreztem magam azelőtt, elég volt pár napot szünet nélkül eltöltenem a srácokkal, a próbateremben fetrengve, gitárpengetés és hatalmas röhögések közepette, és megint mindent rendben láttam. Duff széles vigyora pedig mindig ott volt, ha szükségem volt rá.

II. rész 11. fejezet

Sziasztok!

 Előre is nagyon, nagyon sajnálom. Olyan hosszú lett ez a rész, hogy azt el nem tudjátok képzelni. Kábé átolvasnom annyi időbe tellett, mint egy egész könyvet elolvasni. Oké, azért nem, de a lényeg, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú lett, elnézést kérek érte, komolyan. Meg egy kicsit nyomott is. Na, és akkor most jó olvasást. Puszi♥

Rose

 

H
 

1986. január 8. de. 7:37 La Cienega Blvd, West Hollywood

 

- Basszus - szűrtem a fogaim között idegesen, aztán indulatosan az öklömbe szorítottam az üres, tasakként használt alumíniumdarabot - emlékeztem, hogy volt még valami a farmerdzsekim zsebében, de pár apró, hófehér kis szemcsén kívül szó szerint semmi nem maradt már benne. Erősen a földhöz vágtam a kicsire összenyomott fóliadarabot, aztán a térdemre könyökölve a tenyerembe temettem az arcom - az idegességtől a kezem is remegni kezdett, habár nyilvánvalóan nem ez volt az egyetlen oka. - A francba!
- Hé, minden oké? - hallottam Michelle hangos kiáltását a résnyire nyitva hagyott fürdőszobaajtón és a tévé hangos zaján túl, mire felpattantam a lecsukott vécétetőről, és kigombolva a farmerom gombjait inkább azzal foglalkoztam, amiért tényleg bejöttem, amikor közöltem Michelle-lel, hogy menten bepisilek.
- Aha - kiáltottam vissza kissé berekedt hangon, aztán egy pillanatra megtorpanva a gondolataimban a kezem is megállt a levegőben. Valami nem stimmel. - Te, hányadika van?
- Hét - ordította válaszként, aztán a hangokból ítélve lerúgta a cipőjét, és felnyitott egy sört, de a max hangerőn üvöltő tévét persze nem akarta egy kicsit sem lehalkítani. - Vagy nyolc, asszem. Miért?